Sarló-magas csendek vágnak,
fű alatti rendet,
zöld a föld, és fekete mit
kihajtani enged.
 
Harsan a szó, harsog,
szakadnak a hangok,
benne a Jó mindig,
elhalkult kis indok.
 
Minek, kinek, megszületni,
milyennek kell kelni,
beérni ha, éppen most - ha
nyers is a szó, eshet.
 
Szakad a szár, válik a tér,
földtől a vér, ha menne,
reszket a Jó, talpa alól
kihull az út, a beste.
 
Tágul a táj, fúj is a szél,
úttalan út is veszve,
mégis ha már, menni akar,
levegőbe is lépne.
 
Sarló-magas, viaszvigasz,
olvad a múlt, csak elfoly,
lábnyomokat, hagy ha halad,
hátra se néz, csak indul.

https://www.youtube.com/watch?v=uGcsIdGOuZY

Ne mondd, hogy,
ne tedd, hogy,
és akár, ha mégse,
Ne szólj, hogy jöjj be.
 
Ne lépd, helyettem,
ne csórd a könnyem,
de nézd gyengeségem,
és hord büszkeségem.
 
Ne lásd, ha én nem.
Ne fesd le. Úgy kérem.
Ha Hold, batyu, zsák,
elrejtésem,
ne zúgd, hogy
"majd én megértem"
 
És hallgatásod se kérem,
csak szólj Te. Te szólj!
De én Nem.
Ne kelljen magamról, (még nem)
de hallgatlak, Elég. Elég?
Ha csendben.

Rongyai mögé láttam. Apró szemek tűntek el a haja mögött, de csak mert a napfény épp úgy sütött bele, mikor a bokor ágait félrehúztam.

Kicsiny kezeit a szája elé tette, és láttam ahogy ajkához érve a foga nyoma is látszott kézfején.
Félhet tőlem, mint mindenki mástól.

Nem szóltam, csak néztem. Éreztem teljesen mindegy lenne mit mondanék,

mert nem válaszolna és nem is jönne elő. Ha meg megpróbálnám kihúzni onnan,

az átázott bokor ágai alól, csak még jobban indokolttá tenném félelmét, hisz ki vagyok én: egy idegen aki épp most szállt le egy kocsiról.

Leültem inkább a fűbe, miközben az eső újra szitálni kezdett.

Én máris érezni kezdtem, ahogy a víz beszivárog a ruháimon át, milyen lehet az ő ruhája, igyekeznem kell.

A zsebembe nyúltam és elővettem azt az aprócska kis hangszert, melynek a nevét sem tudom, hisz valamikor gyermekként kaptam.
 Kézzel készített kis egyedi hangkeltő volt. Finom húrjai akár a hajszálak, de fehéren csillogtak.
Sosem tudtam miből készülhetett, mire felértem volna ésszel, és megkérdezhettem volna, addigra készítője egy idős úr, a faluban, már elutazott.

Kezembe vettem, tenyerembe simult jól ismert melege, és játszani kezdtem.

Először csak egy két hangot épphogy megpengettem, a behangolás kedvéért, majd dúdolni kezdtem:

…hmm.hmm tararam tararam

hm, hm dala – ram dala-ram

Rámákat festett, még egykor oly rég,

élt egy szép ember kinek az ég,

lelkébe szőtte a vad álmokat,

hajának őszébe a vágyakat.

Tengernek partján kőházban vár,

naponta képeket fest rá a nyár,

mintha az idő, itt állna meg,

ősz haján át is játszik a csend.

Rámákat fest, de üres a kép

vásznán a fehérség világít még,

körben az indáknak vad ága nő,

keretben foglalva, nincs rajta ő.

Nincs rajtuk álom, nincs rajtuk vágy,

paripák és manók hada sem járt,

egy képen sincsen se nyár se tél,

nem nyílik virág és állat sem él.

- de akkor mért fest?

Suttogott egy hang. jaj de vártam ezt a hangot. Felnéztem, de ujjaim még játszottak pár hangjegyet.

-Szeretnéd tudni?

-…

Csendben nézett rám, ha lehetett volna, még hátrébb húzódik, mint aki megijedt

még a saját hangjától is.

Csak szótlan bólintott, most már szemeivel bátran rám nézett.
 A kíváncsiság nagy úr, tudom én. Mosolyogtam magamban.

-Kicsit hosszú történet. Tudod ezt a történetet attól hallottam, aki ezt a hangszer készítette nekem. Még nagyon régen. Nem fázol ott benn? Itt kint mintha jobb idő lenne, bár az eső itt is esik, talán behúzódhatnánk a kocsiba. Mit szólsz?

(láttam ahogy enyhén előbbre hajol, és inkább hátrébb elfordultam mint aki észre sem veszi.)

-Tudod, én ha akarod, nem megyek tovább, ráérek. Ha szeretnéd a történetet meghallgatni, szívesen elmondom.
Van takaró is a kocsin, és talán némi keksz is akad az útiládában. Nem vagy éhes?

-De igen. én..én nem mehetek fel arra kocsira…

-Miért?

-Mert sáros vagyok,  te meg olyan tiszta..és—nem nem szabad..

(visszabújt a bokor ágai közé, s mintha az ágakkal védte volna magát kis kezeivel, a feje köré vonta a leveleket.

Felnevettem halkan, mire ő rám nézett.)

-Nézd csak, én is sáros vagyok, olyan a fenekem mintha ráültem volna egy sármanóra. – (nevettem,
miközben felálltam és a rajtam lévő foltokat mutogatva, körbeforogtam.

Majd visszahuppantam egy pocsolya közepébe, úgy téve, mintha elszédülve megcsúsztam volna.Végre kuncogott kicsit)

-Vicces vagy...- Kik azok a sármanóóók?

-Látod, az már egy másik történet, de még az elsőt sem fejeztem be.

Ha szeretnéd elmondom mind a kettőt. Jó?

-Jó.
2012.júl.24.

Néztem vékonyka lábait, ahogy négykézláb mászott előre,
alig látszott ki a bőre a sár alól.

-Segíthetek? (felnézett, fekete hajszálai a homlokába lógtak, de végre a szemembe nézett, és a kis kezét nyújtotta felém. Mikor megfogtam, olyan volt mint gondoltam, jéghideg kis újacskák fonódtak a tenyeremre, majd végre ott állt előttem.
Felálltam én is, alig ért talán a derekamig. Pillanatra féltem, mindjárt elszalad,  de keze megszorított és rám mosolygott.

-Ha itt állunk tovább, hiába másztam ki a bokorból. - szólt alig hallhatóan.

-Jaj, de igazad van. - hajoltam hozzá nevetve, majd megfordultam és elindultunk
a kocsi felé.
-Vigyázz a lépcsőre, csúszik az esőtől. – szóltam, miközben kinyitottam a kis ajtót és felemeltem, hogy  elérje a kapaszkodót.
 Amint felért, leült, én pedig utána léptem, az megingott kicsit alattunk, és az elé fogott lovak felhorkantak.

A kislány pedig megszeppenten rágta az ajkát.

Leültem mellé és néztem, ahogy kicsit sáros kezeit ölébe teszi, bár láttam a félbemaradt mozdulatát, ahogy hozzá akart érni a sötét bordó borításhoz.

-Még sosem ültél hintóban?

-Nem…és félek a lovaktól is. Nem indulunk el, ugye?

-Nem, persze, hogy nem, ha nem szeretnéd. De azért el kell árulnom egy titkot,

én sem sokat ültem még hintóban, és picit félek a lovaktól. ( suttogtam )

-De el ne áruld a lovaimnak, még a végén megsértődnek.

-Megsértődnek? A lovak?

-Hát persze. (Mosolyogtam magamban, azon a kis egyszerű ártatlanságán,

mintha magamat láttam volna, régről.

-Akkor elénekeled a bácsit aki nem fest képet?

-De fest ő képet, csak tudod, nem látják.

-De hát azt énekelted, hogy üresek a képek, és hogy a kereteken futnak csak az indák.

-Ha elmondom a többit, megérted. Azonban előtte takarózzunk be, ott van melletted.

-Így jó lesz? (kérdezte, miközben a lábaira és a dereka köré gyűrte a plédet,

majd a hintó aljára lelógó részért nyúlt, és azt meg az én ölembe tette.

-Te is fázhatsz. (mondta halkan) Majd elfészkelődött és kérdőn nézett rám.

-Nos, hol is hagytam abba?

- Ott, hogy a képeken nincsen semmi.

-Ó igen, tudom már. . (ismét elővettem a kicsiny hajszálpengetőt.

-Az utolsó versszakot újra mondom, hogy a fonalat felvegyem. Rendben?

…hmm.hmm tararam tararam

hm, hm dala – ram dala-ram

Nincs rajtuk álom, nincs rajtuk vágy,

paripák és manók hada sem járt,

egy képen sincsen se nyár se tél,

nem nyílik virág és állat sem él.

Mindennap új hajnal, új éjjeltánc,

hozza a hintóknak sorát, nincs sánc

amely bíz másfelé vezetne tán,

mind erre jön el majd, s megáll talán.

Valami varázs leng, pihenni kell,

mindenik lovaknak víz és veder,

kocsisnak, madámnak uraknak jár,

mind kap egy képet mi „üres” kincstár.

Egy se szól soha, hogy- nem kérem én,

szó nélkül választ itt minden egyén,

őszapónk mosolya némán ragyog,

álmokat találnak az otthonok.

Nem tudja senki a titkot csak én,

életen át fehér színes remény,

álmodik mindegyik festményen mögött,

érintés nyomában éled a köd.

Először felsejlik benne egy szín,

mikor a falukra felkerül - kinn,

ott ahol mindenki hozzáhajol,

valamit ad neki minden mosoly.

-…

-Ennyi?

-Azthiszem. Bár lehet minden részletére nem jól emlékszem.
Volt még benne valahol egy tündér is, de azt a részt elfelejtetem.

Majd ha eszembe jut elmondom. Mindenki aki a képekhez hozzáért vitt bele valami új színt. Mintha folyamatosan változtak volna a tájak, apránként de folyamatosan.

Megírták az apót egy történetben is, de most dalolni támadt kedvem,

remélem nem baj. – mosolyogtam rá.

-Nem, nem baj.De kicsit éhes vagyok.

-Pillanat…márisss. Húzódj kicsit arrébb. Az ülőke alatt van az egyik ládám,

abban van még keksz, s talán némi sajt. Ha az egerek meg nem ették…

-Egerek? Hol? (nézett rám nagy szemekkel)

-Azoktól is félsz?

-Nem, az egereket szeretem, tudod olyan vicces a bajuszuk és mindig mozgatják az orruk.

-Igen, igazad van. De képzeld a sármanók félnek az egerektől.

-Tényleg, a sármanók, azt is elmeséled? Az is dal?

-Nem dal, még jó. Nem énekelek valami jól. :)

Viszont mit szólnál ahhoz ha mégis csak elindulnánk? Kicsit késésben vagyok,

és hamarosan este lesz. Meg akár át is öltözhetnénk, és otthon játszhatnánk párnacsatát. ..de pszt. egyébként idekint nem szeretném elmondani a történetet,

meg ne hallja a föld. Tudod néha olyan morgós már, öreg szegény, és nem szereti

ha a manókat emlegetik.

-Elmenni? a Föld haragszik? Furcsa vagy Te ..őő

-Nené! Nené vagyok..A hosszabbat nem mondom, felesleges.

2012.júl.25.

-Én,….nem tudom, hogy mi a nevem. Nem emlékszem…

-Nem emlékszel? Elfelejtetted otthon hogy hívnak?

-Csak elfutottam…- vette egészen suttogóra a hangját a csöppet leány,
majd szinte láttam, miként zsugorodik össze valami benne rejlő gondolattól.
-Elfutottam…

-Tudod, jött  hozzánk valaki, akit sosem láttam. Nagy fekete kalap volt  rajta,

a szaga is olyan rossz szagú volt. Olyan mint amikor megégetik a barikát azon a tanyán.  
Én elbújtam a tűzhely mögé, nem vette észre, hogy ott vagyok. Halkan beszéltek, és elvitte őket..elvitte, elvitte őket…
( a ruhám redői közé bújtatta kis arcát, majd tovább beszélt, fejét felemelve a messzibe nézett)

- és én elfutottam, ki a hátsó ajtón, a szoknyám meg beleakadt a kerti kapuba, és elestem.
 Beütöttem a fejem. Látod, még itt a púp. (mutatta. Szavai pörögtek, siettek, mint egy felhúzott rokka.)

Egész közelről láttam, mint kezd el gyűlni szemébe a könny. Átöleltem, ringattam.

-Nem emlékszel a nevedre?

-Nem….de (csillant fel a szeme) Inda.

-Inda? Mint a szőlő?

-Igen..azt hiszem…Mert úgy futok én is. Anyu mindig azt mondja, tekergek, hogy túlfutok a fákon,
 amin igazából nem szabad, mert az már az erdő széle, és oda nekem tilos bemenni.

Odakint felhorkantak a lovak, erre összerezzent.

-Induljunk, vár a párnacsata cseppem. - mondtam, majd megkopogtattam a kocsi elejét belülről.
 Éreztük ahogy az első döccenések kibillentenek az egyensúlyból minket. Szótlan maradt, jobbnak láttam ha most én sem mondok semmit.
Hagy rendezze magában a kis gondolatait. Néha jobb a csend. Neki, neki dűltem, végül átkaroltam a vállát, és ő hozzám bújt.
 Védtelenség pillanata, idegenben bízni. Sóhajtottam egyet, és reméltem elalszik a hintó lassú rázkódásától.

Még órákig tartott az út, magam is elszundíthattam kicsit.

Előttünk a nagy vaskapu fonata díszlett, melyet betekert már az idő levele.

Észre sem vettem mikor ülhetett át a velem szemben lévő ülésre, ahol most térdeit karjaival körbefonva, a kis ablakon keresztül kifele nézett.

-Te itt laksz?

-Igen. Most épp igen. Gyere szálljunk le. Innen gyalog megyünk. Szeretek ezeken az apró köveken végigsétálni a házig.
 (kézen fogtam, és elindultunk)

-Olyan ez a kapu, mint a mesekönyvemben. (újabb emlék, ujjongtam)

A szokásos nyikorgással résnyire nyitottam a szárnyakat, és bebújtunk.
Az eddig nem látható út végén, Ott állt a ház, amit nemrégen örököltem.
Most is mint mindig ha megközelítettem, elfogott valami misztikum, megtiszteltetés.
Nem is találom a megfelelő szót arra mit érzek, valahányszor ha itt végig megyek.
Körbeölelik a fák az utat, egymásba karolnak odafönn a magasban, és mintha a napfényszínek  megolvadva csúsznának le leveleken, sárga út.

-Napfényen járunk. (Szólt,  Inda és kezeit a fénybe emelte. Láttam a csodálatot a szemében, átjárta a varázs őt is.)

-Igen, olyan mintha…
Ősrégi fák ezek. Látod milyen vastagok a törzseik? A gyökereik már el sem férnek a földben.
Olyan mintha  a virágok hintáznának az ölükben.
Közelebb lépett az egyik fához, és a kiálló gyökérre lépve, átölelte a törzsét, becsukta a szemét.

-Nené…ez a fa meleg, és olyan illata van mint a nyárnak.

-Mézfa. Mesélték nekem , hogy sok ilyen fa volt erre, de ma már ritkaság.

Szótlan kézen fogva sétáltunk tovább. Az öreg ház ablakaira is itt-ott felfutott már borostyán, és más szaladgáló levélcsodák.
A spalettákat nyitva hagytam mikor elindultam, és most a függönyöket lebegtette a szél.

Inda megállt a lépcsők aljánál, és körbenézett, fel a falakra, majd a kertben álló fák, bokrok rendezetlen sorain.

-Lakik itt valaki?

-Igen, én. De nem túl rég, menjünk be, átöltözünk, és mesélek a sármanókról.

-Az jó. ( Derült fel a mosoly az arcán,és sietve felszaladt a lépcsőn)

--------

Leültem törökülésben a szőnyegre, majd intettem Indának üljön mellém.

Az asztalra tettem pár gyertyát, mert megadja a hangulatot a meséhez.

Néztem ahogy a lángok árnyékokat játszottak a falakra. Mire Inda elhelyezkedett velem szemben, addigra a méhviasz illata már emlékeket idézett.

-Régen hallottam a sármanókról én is, a nagy esőzések idején terjedt el a legtöbb szóbeszéd, hogy micsoda csalafintaságokat követtek el már.

De igazából senki sem lehet biztos benne, valójában sármanót látott-e, vagy csupán egy gyerkőcöt a sok közül. Sosem lesznek nagyobbak egy hat, vagy hét éves gyermeknél, és a sok kacagástól is csak későn öregszenek. Bár egyesek szerint sohasem, sőt talán te is ismersz párat.
( Nevettem Indára)

Tudod akkorák, mint a gyerekek, és mert szeretnek játszani, jobban mondva csak játszani szeretnek, elbújnak közénk, megleckéztetik a felnőtteket néha.

-A sármanók gonoszak?

-Már vártam ezt a kérdést. Nem, nem gonoszak. Huncutok, és kicsit szeretnek rosszalkodni, de gonosznak nem mondanám őket.

Mikor esik az eső, akkor születnek, de sosem többen mint kellene, csak amennyit várnak épp. Ha jól tudom négy öt arasznyi manóknak lehet csupán csemetéjük, annál hamarabb nem.

Kicsit viccesen járnak, a fejüket jobbra-balra billentgetik, és legszívesebben csuklyát, vagy kapucnis dolgokat hordanak.
Bár szeretik a sapkákat is, de csak akkor, ha hosszú, és bojtok billegnek a végén. Na meg főleg ha csíkos is, de azt inkább csak egymás közt hordják, mert a sok csíkos sapka feltűnő lenne.

De visszatérve a járásukra, a fejüket azért billegtetik ,mert általában dúdolnak, mondókákat sutyorognak vagy énekelnek.

például ilyeneket:

Itt a tó, meg ott a tó,
kapható a foltmanó,

tintacsepp, orrodra csent
kékpaca nem matrica,

hinta hopp, lógni fogsz
hóra-jó hoppla hó

tinta kopp, tinta pint
itt a folt mi rád tekint.

Ha jól emlékszem ezt akkor énekelték amikor megtréfáltak egy sétapálcás öregurat a parkban, aki nem engedte hintázni a gyerekeket, mert hangosak voltak.

Folyt.köv(talán)

az a baj, hogy az eredeti utolsó oldal elveszett
2012.aug.16.

Még elfutottam
mint szemed tükrén a bánat,
úgy látszódom csak:
Ködfoltvarázslat.
 
Kézjelek harca,
tartás derékban, deréken,
hogy láthatatlanná váljon
ha odaértem.
 
Másnak. Másnak is.
Ízfokozó jut a szemnek,
takart mosolyistennyi vermek
benne elmerültek.
 
S csak én nézem,
temérdek harc minden ágát:
Hogy felfeszült szivárványhát
színezi bánatod minden árkát.

és még mindig ott jár,
hol kezei közé a mozdulat gyűrt csendjeit
mintha látná, az összegyűrődéseket...
akárha papír lehetne, megfoghatósága
 
még mindig ott jár,
szurokkal kent kerítések között,
a Balázs és Mihály utca árnyéksarkain
hol a kovácsoltvas kerítések zöldre festettek...
alacsony házfalak békéje kötött
 
még mindig ott jár,
hol a harkály és sárgarigó hangjára válaszol,
és puskaporvirágok minden kincsei,
kerítéstövéből, téglarésekből él az idő,
illatokat kerget orrába egy szellő,
 
még mindig ott jár,
a Horváth Pap utca kövein,
csacska házak keringő mezein
öregasszonyok virágait őrzi,
 
fekete szemekkel,
csodálva, kerekre, bámulón,
de a sarkok lépcsőin meg-megáll,
és két forintért fagylaltra talál,
 
füstös pult mellől, sörös címkék magasán,
papírrepülők készülnek, s a szörpkanál
keverve forog és meg nem áll
 
cigarettaszagú sárga falaknak örül
és régi plakátoknak nevet,
megérinti, s keze nyílik - ereszt,
észrevétlen hullanak rongyos csendek alá,
tenyeréből földre, s nincs ki látná,
 
most ott jár,
ujjai vaskerítésektől koszosan időt játszanak,
hangszert, kong a "Van"
 
és tánc simul a lépésekre,
levegőt, levegőt, levegőt véve...
felszabadulásig keringve,
korlátra akasztja lábait,
 
hintázik az erdő,
fejjel lefelék az utcák
 
még mindig ott jár,
sportpályák szotyolás zacskói között elmerengve,
kék festékes padok között,
tört betonlépcsőkön, morzsálódó elmúlásokon,
felemelt papírlapok képkirakó emlékein,
s kint hol címbabavirág hajbókol
akácok alá csendesül.
 
Törökmézes május elsejék villannak
gyapjú-meleg hangokat,
máshol hangos csendeket temet a fűbe
de földtől koszos kezében kókuszrúd a nap.
Ma minden szép, megloptam a múltamat...
 
2014.02.18.

https://www.youtube.com/watch?v=Rno1ABoXSAk

fényszövegek...
 
Vékony volt.
Ahogy ott állt a szakadó esőben.
Lábai szárán vízcseppek szaladtak, hogy sárrá érjenek be a földön.
Mezítlábas ujjain áthatott a hideg, s felkúszott rajta, egész a lelkéig.
A hidegrázás átadta helyét, a fájdalomból az életbe rántásnak.
Futni kellene - gondolta.
Átfutni az esőn.
Keresni egy padot, tetőt, bokrot, ágat..
faleveleknek védő százait.
De ezredik percben sem mozdult. Nézte, figyelte a maga köré csordult eget.
Van, volt valami csoda abban, ahogy átmosni próbálta a létét.
Hagyni kellett, hagyni...Még!
Míg csontig nem hatol a fájdalom.
Míg ki nem pusztul az összes hatalom.
Hogy tudása se legyen, nemhogy ereje, nézni.
Valami kitépett illúziót fektettek eléje.
S miközben a hátán tél ébredt, úgy vacogott belé a fény.
Rátapadt szövetek sugallták: - Menj!
De csak állt tovább. Mozdulatlan, mereven.
Mintha jobb lenne e csapzott jégíz, bármi másnál.
Ütni üressé a csendet.
Verni hangossá a zajokat.
Dobot játszani a füllel, érzékekkel.
Míg fel nem tud szakadni a sóhaj.
Az első.
Az utolsó.
A feltöredezett való.
A mélynek felszínéig jusson.
Koptassa, szívig, lélekig.
Ne maradjon semmi ami emlékezik.
Majd akkor, majd akkor
Majd akkor elindul.
És virágok nyílnak majd léptei nyomán.
Esőfodrok hajolnak széjjel előtte.
Mikor csak köré tud zuhogni a végtelen ereje.
Mert fény lesz, esőcseppek szivárványszíve.

- Menj innen!!
-Nem! Te hívtál.
-Nem igaz, nem akarom, hogy itt légy.
-Pedig mindig is itt voltam.
-Hazudsz! hazudsz...Mit akarsz tőlem?
-Téged. Már oly jól ismerlek, megszoktalak, nem kell másik.
-De én már leraktalak, nem emlékszel? Követ raktam a lábadra, szoborrá lettél.
Ott hagytalak az út szélén és már volt, mikoron elástalak. Egy gyengébb pillanatban léggömbként adtalak a szélnek. Igaz eszembe jutottál. De megöltelek!

-Nem, nem tetted meg. Sosem egészen. Hát nem érted? Belőled élek.
...............
- Ki vagy Te?
- De hisz tudod!
-Nem akarom tudni..
-Mindig veled leszek..
-Kérlek ..Ne...

- Rajtad áll. De talán, Sosem vagytok képesek rá. Pedig nem én akarok jönni.
és mégsem, mert halhatatlan vagyok.
 Mindig kellően hatásos a belépőm, igaz?
 Váratlan jövök, pedig ha várnátok, és rám mosolyognátok, talán el is mehetnék.

- Hagyj..
- Köszönöm, hogy marasztalsz..
- Menj innen..Kérlek...
-Késő. Itthon vagyok!

Most én érzem arcomon a meztelenséged
a te kezed melegét hordozom, még élek,
mert megérezted vágyam, arcodon kezeddel,
s eljöttél egy cseppet, bár ne ébrednénk fel....

De elengedett a pillanatnyi kényszer,
mely megint csak ismét a messzibe visz el,
most zsebembe gyűröm az elfutó időt,
s nem eresztem soha a pillanatesőt.

Esdekelve szomjazom az apró cseppjeit,
amik nekünk jutnak, a percek óráit,
esőjében állva megállhat az idő
s órákat sírhat, a pillanatnyi erő.

2009. december 1.

Ahogy ott állt az asztalon, és a fény megtört rajta,
nehéz volt elhinni, hogy nem egész,
mintha öröktől fogva így lett volna természetes,
talán csupán a megszokás és a használhatóságának a hiányossága tette bizarrá a létét, s az értelmét.
Mit is kereshet egy fél pohár az asztalon...
Nem, nem félig telt pohár,
hanem egy elfelezett.
Éle sincs, vágásnyom nélkül,
pont középen, szabályosan.
Áttetsző fél üveg, billegés nélkül.
A fény épp úgy játszott a felületén, mint bármi máson.
Az ablakon bevilágított fény, kacér csillámokká bontotta vonalait a falon,
mintha prizmaként életre keltette volna a lelkét.

Fénytörések halovány nyalábjai sétáltak át a vakoltról a plafonra, majd a bútorokra,
csak azért, hogy végül semmivé foszoljanak
az elmúló fény árnyékbasimulása után...
De a pohár még mindig ott állt, mozdulatlanul...
Emberek jöttek-mentek mellette, és idők hunyorogtak rá a nyári napsütésben,
majd pára csapódott rá a hidegben...
A lélegzetek melege, életjelek…

Telente a havazás árnyékát játszotta rá a padlóra, a függönytelen üvegen át...
és voltak az esték..
a hallgatag sötétek,
mikor ott kellett maradni ugyanúgy jeléül a végtelenségnek...
Nehéz volt kivárni a reggelek ébredését.
Mikor végre hangok verhették vissza az éji ürest,
 s megtöltve öblének felét, érezhetővé tették a létezését...

 Mintha sosem vették volna észre
 Vagy talán láthatatlanná vált?  maga sem vette észre,
Csak a néma megszokás hagyta ébrenlétben a figyelmét, ahogy lankadatlan csak, de mégis élt..

 Míg el nem jött az az ijesztő reggel. Idegen hang. Egy másik lépett be az ajtón...

 A megszokott észrevétlensége valaki szemében értelmet nyert, talán másképp nézett rá,
ki tudja miért, s mi volt ami kiváltotta ezt.
 Egy kéz nyúlt felé és valamit mondott, ujjbegyek futottak végig az elvágott részeken
 - Milyen szabályos, és sima, hogy-hogy nem vág?
Félpohár...Mióta van itt?
 - Nem is tudom...
 - Használjátok valamire?
- Nem. Már arra sem emlékszem honnan van, s most, hogy mondod, hiába gondolkozom
nem emlékszem mióta. Érdekes, eddig észre sem vettem, hogy itt van. Nem Te hoztad?
 - Nem...
 - Akkor titok..
 - Nézd! Látod milyen szokatlan, nem meleg, nem hideg,  és mintha a tenyerembe simulna egészen, 
felveszi a formáját, pedig üveg - Nem értem.
-  Mit kezdesz vele?
- Hazaviszem.
- Haza? Oda?
 - Igen...
- De hát nem jó semmire, még inni sem lehet belőle, még egy szál virágot sem tehetsz bele,
olyan teljesen fél. Ragasztasz hozzá valamit?
  - Igen, pont azért, olyan teljesen fél…Nem, nem… csak valamiért kell.
 Látok benne valamit, valami megmagyarázhatatlant.
Sosem telik meg, és nem is lesz egész.
De átvetít valamit a világból…
  csak meg kellene látni, érezni...

https://www.youtube.com/watch?v=dVWQg8cPcBM

(a kép saját)

minél többet
 
annál jobban,
minél tisztábbá forrnak a szavak,
s az utak kövein sok ember átkacag,
hordott ruhákban kimosott vétkekben,
áthozott sorsok kísérleteiben,
 
de annál inkább, keményen, biztosan,
áll a bizonytalan, magasan s határán,
"nem számít"-ot szajkóz az idő,
szakadt ruháján is átsüt a jövő,
 
hogy kár továbbfutni,
maradni biztosan szabad,
megnézni ahogy, és hogyan formálódik a "rab,"
fekete trikóján feszül a végtelen,
erős tekintetűen, nem foszlik, vértelen,
 
ennyi csak, nem kell több,
hajszálnyi csupán, de van!
Mikor minden más csak átutaz,rohan.
Megmarad, talpát a vállvetés nem billegteti,
 
csak nem szólt még senki neki,
hogy itt lesz a jó - nem feledni.
2014.08.22.

https://www.youtube.com/watch?v=-pouIFiaIig

felébrednék
mint állom ittas nyárból az ősz,
hogy kibontsa megérett színeit,
de hol volt az a nyár, és hol maradt
mi beérlelte a sok tavaszt,
 
részegült szavak közt, bormámoros vétek,
hogy a szavak között bíz, eltéved a lélek
 
így maradtam ott - vagy itt,
ősztelen színekben,
bennem ez a hit beérhetetlen,
 
tét marad, félkész nyarak
toporgása a vágyak küszöbén,
ó meg nem csókolt illatok nyoma,
képzeletjátékos szimfónia.
2014.08.09.

Szerette nézni ahogy alszik,
és nem volt elég tudni, miként lélegzik,
hogy mikor, és hol, vagy mennyiszer teszik
kellett a többi rutin, mi felemeli a, a többi fölé.
szerette volna tudni, milyen

ő felrázza a gyufát, mielőtt meggyújtja a gázt,
mintha a gyufaszálak zörgése hozzátartozna, szertartás..
Összeráz, kinyit majd a sercegés,
bal kéz gázra, a jobban tartottra a fújás..hamutál.
Megdörzsöli az orrát, ha ideges, és ha zavarban van...
mostanában sokat dörzsöli.

de tudná, ő hogyan...

Feje alá gyűri e a párnát, takarót?
Fázik a lába ha kilóg? Nyáron elég-e a lepedő,
vagy a vastag paplan alól félig kitakarva hűl egy-egy fordulásnál.

Megnézné,
ahogy elgondolkozva az időt nézi, vajon nézi-e?
Megfontoltan a napi öltözetét így váltva.
Vagy a tegnapi előkészítettet felkapja, mert mindig késik...Lehet, soha.
Alkalomadtán

A félpár bakancs az ágy alatt hever, másik a folyóson.
Nyáron szandál dukál, de lehet nem szereti.
Megnézné mérgesen mikor az ujjára csap s kezét rázza, dörzsöli? Szidva?
avagy csöndesen...

Hiszi-e az álmát, s reggel fontolgatva megrágja minden pillanatát.
Vagy elfelejti, és nem is álmodja tovább.
A zsebkendő papír-e, avagy sem,
és egyáltalán, számít-e az, hogy milyen,
náthaidősen?!

Talán nehéz beteg, nyöszörgő, eldűlős,
lázmeleg homlokkal, arcán szégyenlős hős?
Forró vérű legyintő, ajkai közt a pohárral,
és megelégszik egy korty édes teával.

Lébecol, lazán, néha lódít: s les, hogy látható?
vagy komoly, megfontolt, igazul füllent? - Jó?
Mi az mi jó? Neki? szerinte, mennyi, ami.
A nincs az vajon lesz? vagy elveszett kereszt?

Jászol, gyermek, hívő,
ördögi, tán élő.
Véletlen, vélt, vált, Egy.
Vállalt épp és jön, megy.
2014.04.20.

Rémszemérem kútja: csupa lik,
arra lakik az idegkalit,
szórja reád borsát, paprikát,
csíp harap és morog és körberág.

Haragkudarc - lépe, egyebe,
ha nem nevetsz ma sem
megette a fene.

Korsó, löket, pörög: el vele,
csapos szegte kedve - kerete.

Sörhab, bor és ropi - szeletek,
pultra rajzolt pálcikaemberek,
papírhajó üveg tetején,
gyertyából formált elfolyt kis vélemény.

Tűzbe formált léleklepedő,
mit hozol ki? mit nem,
oly nyerő,

csak mindegyre ne jöjjön elő,
az a "Mind Egy" végű mondatkézelő.

Más is lehet, Más és mása nem hamis,
botor buta végszó:
Ember is.

2013.

Ez a halhatatlan mérhetetlen űr,
mintha látható lenne a rés
szinte átérhetek s érinthetem
magam mögött a teret

bizarr dolog a halál
de szánalmasabb a felismerés:
értelmetlenségét érezni
tettbe menekülni - talán élsz?
élsz ha fognak? csapkodnak idegek,
látszik valami, de darabos döcögő verebek
ugrálhatnak körbe tök mindegy, rettenet,
hogy nem fél az ember
ha tudja, hogy elmehet

csak tervtelen, egyetemesen,
kiásott mellkasán súlytalanság nehezül
elfér benne minden,
de nem áll meg, menekül

A halál mindig szűk folyósokon érkezik,
ajtórések alól szivárog át a zaj,
mormoló beszédritmus a baj,
s nem fél az ember, csak kert lesz:
fás, mi nem akar.

időkanyarban

Ahogy nyílt a kertkapu, rozsdás morzsák hullottak a betonra és a földre.

Nyikorgó hang sikoltott belém, de nem annyira, mint ahogy itt bent valami érthetetlenség.

...és ott álltál.

Arcod nem láttam akkor, csak a szemed, a mélyen ülő tekinteted,

de Te közelebb léptél, s míg én elhátráltam,mellkasomba dübörgött a csend,
légszomjam fojtott.

Darabokra hullott a pillanat, mintha kockákra bontották volna szét szemem képeit...

Te szótlanságom kortyoltad, és felém nyúltál,

én hátraléptem és arcul csaptalak.

(Milyen puha volt az arcod)

Most rád néztem végre,

a megsokasodott ráncokat és az ősz hajat, a léted ritkulásait, elmúlt évtizedek nyomát

de te már meg is fogtad a bal kezem s arcul csaptad magad, megint,

a másik orcád is éreztem,

majd  jobbomat emeltem – hirtelen!

Csendültek a hangok, de csendek ültek körénk, hallottam levegővételemet.

Balkéz szorításodban - tenyerem Harcodban...Ennyit mondtál: "Nem küldted a képet”

 - hátraléptem, Te? csak álltál…

Úgy mentem a házba, hogy vissza sem néztem. Tudtam, ott maradsz!

Kezemben az itt hagyott pezsgősüveggel jöttem ki ismét,  felemeltem fejem. 
Az elmúlt kócos harminc évvel,  ősszé hajlott tartásom nem érdekelt,

kezem ronggyá ért éveiben még volt elég erő: a földhöz vágtam az üveget.

-„Tessék, itt a kép. felavattam.”

Elmehetsz!

Tekintetedben szemem láttára őszültek meg a színek,  láttam íriszed vonalazódását,

a fakóvá vált bőr ráncmimikáját. 
Érzést láttam, (végre) csendet, mélyeket... a filmkockák tördelve jöttek, mentek.

Mint fiatal hajtások a nyíló ágakon,

valami zöld szín idekeveredett.

De még érzem az üveg hidegét, és látom kézfejem redőin az éveket,

álltál tovább és nem történt semmi

csak arcul csaptuk a végzetet.

Motorzúgás, ajtócsapódások, gyerekkacagás...

s a kapu ismét nyílik.

Magas vékony nő lép be, világosbarna haja félig feltűzve művészi kontyba, járása könnyed, szép...

Süt a nap, s úgy élednek fel a színek, mintha a kék eddig nem látott volna ilyen fényt,
tiszta, kortyolható az ég, és úgy változnak arany-zölddé a fák...
Mint ahogy az élet ébred...jötte nyomán.

Mosollyal jő: - Szia Anya.

Megszorít, majd némán biccent a már ismeretlen felé. Nem kérdez.

Apróságok futnak körém, kis kezek ölelése, s mikor nehézkesen leguggolok,

ragacsos puszik kerülnek arcomra. Csillogó szemekkel csacsognak kis szájak.

Valami megváltozott,valami végleg más lett.

Évtizedek fénye, semmivé lett. Jelenben élek…

Kapocsi Annamária

Átírnám

Méz-meleg lankák sötétje mállik,
és falak közötti résekből nől a gaz,
virágzik a sárga réti vigasz,
körötte pedig a csend, mint valami malaszt,
vékony mézga nyugalomként terjeng,
akár a lágy illatú telt levegő.

Súlya vagyon immáron az időnek,
mi eltelt felettünk, alattunk marad,
humuszai vagyunk Mind!
Itt-maradottak.

Langymeleg hiányosságok hirdetik végleteink:
Mik elérhetőek. A végtelent meg nem találjuk,
csak a képzelet szabta vágyunk fűti fel a világot.

Mikor a Minden másképp lesz Majd szava,
ismét és újra belecsúszik a tenyerünkbe,
mi csak tartva, szeretve
nézzük kicsiny-kis napfelkeltéinket,

ahogy kezeink közül felkelnek a fények:
apróságok vagyunk mind,
kézbe vett ébredései valamelyik jövőnek.
Átírhatnánk az egészet.

Rád gondol mikor a nap süt,
mikor borulva fedi az ég a napot,
s ha kinéz az ablakon, látja amint jössz,
Én jól tudom. 

keze remegése, lelke rezdülése
lángíz öleli gondolatát...
ha tudja, hogy eljő a nap amikor majd
valóban lát,
és látod arcát...

én látom, ha nincs is előttem,
ahogy rólad beszél, az a minden,
a felemelés és megnyugvás
biztonság és valami más

a béke
az övé és a tiéd
mondanám, ha mondhatnám még,

reményetek enyém,
feladástok is az leszen ha már
fel nem idézhetem, 

és ha el nem mondhatom,
minek is legyek még:
oltalom?

https://www.youtube.com/watch?v=AyzuaAv0Bfc

nincs halálom, se hazám,
se jódom, se napszobám,
nincsen léptem, új lapom,
elhordhatom tegnapom

kócos sipkám leveszem
térdem félig fektetem,
nem egészen, nincs is hova,
úttalanságom a csoda

nincsen miért, se a minek,
nem kérdezek, nem vetkezek,
nevem ma már nem tudom
ellopott a kalapom

nincsen mire feltennem
se fejem, sem egyebem,
mit még talán adhatnék
néhány szónyi morzsalék

minden szavam kidobom,
se egy betűm szótagom,
nem is enyém s nem volt soha,
csak rajtam át hullt a múltba...

Emlékszem!
Hogy áthúztál a tömegen. mennyi ember volt körülöttünk.
Zsibongó emberrengeteg. Öles léptekkel siettél, és ideges tekintettel.
Kértem, hogy engedj el...de csak azt mondtad nem zavar.
Emlékszem enni akartunk, bár nem is voltunk szerintem éhesek,
olyan zavaroldónak szántad talán, meglehet.
De nem akartam, éreztem zavart "kínod"
örömöd félelembe vegyült illata megcsapott.
Mást mondott a szád, de áruló volt a szemed,
ijedten nézted az embereket...
Kínai csípős, volt azt hiszem, vagy bármi más is lehetett,
arra nem emlékezem.
Csak láttam a szemed, és a nyirkos örömöd éreztem:
kezed is átvetített észrevétlen.
elhúztam magam, újra és újra( akkor)
te meg úgy tettél, mintha minden rendben volna.
csak itt itthon volt igaz - a ...

(Kapocsi Annamária 2014.)

https://www.youtube.com/watch?v=C0NO89Z3YSQ

Látomásod zsolozsmáján félrefordult angyalok,
arcuk csupa fényfoszlányos, mégsem, nem és nem ragyog.
Mintha szemük nem is nyílna, s nem látnának boldogan,
kötött fátyol lenne arcuk, s ráncaik közt Holdtalan?

Mintha tűzhely köré ültek volnának, csak csoszogok,
egyre nehezebbé váló ruhájukat felfogok.
Csípőjükre csipeszelve, feltekerve sokaság,
gyarapszik a súlyuk egyre, s ajkaikra délibáb

vetít fényt is, nem is látszik, ahogy mozdul sóhajuk,
elkopottá szürkül végül, kék uszályú szoknyájuk.
Látomásuk mégis mormol, halkan, egész halkulón,
lehunyt szemük könnye csordul, már-már végül árulón...

Kapocsi Annamária 
2013.01.02.

nem nagyon,
csak amennyire lehet,
hogy a túlélési akarás még megmaradjon,
de kár volt utána olvasva keresni,
tudni, hogy mi vár rám s ijedni,
nem kellett volna
de ha már itt vagyok,
felfogni kellene
Nem maradhatok...
Ha valami elvisz, hát ne darabokban
inkább csak hirtelen,
ne tudjam..ne tudjam...
Mily módon halad lassan itt bennem,
a kór, felfoghatatlan,
tagadom, nem értem...

ünnepen innen és ünnepen túl

mikor fázóssá didereg a láb,

és szakadt kesztyűvé törpül a valóság,

az utcakövek hűvösében járva

lélekajtókon kopog az árva,

városból városba átjáró ijedelem,

szükségszövege betanulva hirtelen

szakad ki ajakán, s bánom, nem kérdeztem,

meg ismét nevét, mert eltűnt, mire ébredtem,

hogy kellett volna, nekem is keresnem

mikor másik otthonba, de haza érkeztem.

 most is arra járhat, hol lehetne bárki,

tördelt kesztyűkezekben fázni

terekre, emberekre nézni - félre,

s el se hinni, hogy emlékeznek rá, de mért ne?

megtört ideges mosolyán, 

látni kellene a reményt,

megrázni: Kelj fel! Menj...Menj még!

Korán van, túl korán, ennyire nem élni,

bármerre indulni kell, kellene akarni...

a forralt bort
mintha oldaná a nyelvet
akaratot, szenvedélyt dobogni
melenget

jó volt, az a kézfogás
és vállam körül a kezeink
mikor összefonva, kicsit melegedtek
s pihenésre kulcsolni másikam

Jó volt, csak úgy, úgy tenni életet, és Nőt játszani,
csak zavart a múlt, az enyém , és a tiéd,
esztelenségünk mégis utolért,

mégha csak a test is fogadta magába vágyaink
mégha csak az érintés kellett is, és hangjaink,
ha csak csókot loptunk, adtunk, és kértünk igazán...
ennyi is elég volt, most...és Most?
csordult íz zamatán
illatot lélegzek, vagyok
én, s én s Te mindahány
út közepén kavics, kő, karkötőszobán

valami mélabús mosoly maradt a fanyar nyár ajakán,
hisz nap sütötte napon, csillagos ég alatt,
átfutott az idő, kikacag

miért volt a "Nem az ami élni hív?"
most ezt mosolyogja meg,
a kis száján az a szív

ma is Csak ennyi

kificamodott évszakok húznak mellkasomra új időt,
míg bent szorosra húzza magát a horzsolás,
addig kalitkaként hat a jégvarázs,

dermedtre remegte magát az akarat,
és merni is, már csak a kiskanál marad,
ha akarhat - de nem!
Merész-telen,
jászol ül fent a kereveten,

mit észrevenni kéne se
nem teszi, nem ám,
csak menekülnek az évek, évszakok,
bokáját húzza a nyár - vagyok:

Cselekedet, menni és menni tettelen,
pótszobát húzott föl az értelem,
ismétlések kérem: s ha néha nem,
mégis csigaházba bújtan, tér s elem...

hogy csak a szó, és betű bukik térdre
ennyi csak,
felbukottak az évek 
és csak az idő halad...

szénel rajzoltam