Látomásod zsolozsmáján félrefordult angyalok,
arcuk csupa fényfoszlányos, mégsem, nem és nem ragyog.
Mintha szemük nem is nyílna, s nem látnának boldogan,
kötött fátyol lenne arcuk, s ráncaik közt Holdtalan?

Mintha tűzhely köré ültek volnának, csak csoszogok,
egyre nehezebbé váló ruhájukat felfogok.
Csípőjükre csipeszelve, feltekerve sokaság,
gyarapszik a súlyuk egyre, s ajkaikra délibáb

vetít fényt is, nem is látszik, ahogy mozdul sóhajuk,
elkopottá szürkül végül, kék uszályú szoknyájuk.
Látomásuk mégis mormol, halkan, egész halkulón,
lehunyt szemük könnye csordul, már-már végül árulón...

Kapocsi Annamária 
2013.01.02.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.