időkanyarban

Ahogy nyílt a kertkapu, rozsdás morzsák hullottak a betonra és a földre.

Nyikorgó hang sikoltott belém, de nem annyira, mint ahogy itt bent valami érthetetlenség.

...és ott álltál.

Arcod nem láttam akkor, csak a szemed, a mélyen ülő tekinteted,

de Te közelebb léptél, s míg én elhátráltam,mellkasomba dübörgött a csend,
légszomjam fojtott.

Darabokra hullott a pillanat, mintha kockákra bontották volna szét szemem képeit...

Te szótlanságom kortyoltad, és felém nyúltál,

én hátraléptem és arcul csaptalak.

(Milyen puha volt az arcod)

Most rád néztem végre,

a megsokasodott ráncokat és az ősz hajat, a léted ritkulásait, elmúlt évtizedek nyomát

de te már meg is fogtad a bal kezem s arcul csaptad magad, megint,

a másik orcád is éreztem,

majd  jobbomat emeltem – hirtelen!

Csendültek a hangok, de csendek ültek körénk, hallottam levegővételemet.

Balkéz szorításodban - tenyerem Harcodban...Ennyit mondtál: "Nem küldted a képet”

 - hátraléptem, Te? csak álltál…

Úgy mentem a házba, hogy vissza sem néztem. Tudtam, ott maradsz!

Kezemben az itt hagyott pezsgősüveggel jöttem ki ismét,  felemeltem fejem. 
Az elmúlt kócos harminc évvel,  ősszé hajlott tartásom nem érdekelt,

kezem ronggyá ért éveiben még volt elég erő: a földhöz vágtam az üveget.

-„Tessék, itt a kép. felavattam.”

Elmehetsz!

Tekintetedben szemem láttára őszültek meg a színek,  láttam íriszed vonalazódását,

a fakóvá vált bőr ráncmimikáját. 
Érzést láttam, (végre) csendet, mélyeket... a filmkockák tördelve jöttek, mentek.

Mint fiatal hajtások a nyíló ágakon,

valami zöld szín idekeveredett.

De még érzem az üveg hidegét, és látom kézfejem redőin az éveket,

álltál tovább és nem történt semmi

csak arcul csaptuk a végzetet.

Motorzúgás, ajtócsapódások, gyerekkacagás...

s a kapu ismét nyílik.

Magas vékony nő lép be, világosbarna haja félig feltűzve művészi kontyba, járása könnyed, szép...

Süt a nap, s úgy élednek fel a színek, mintha a kék eddig nem látott volna ilyen fényt,
tiszta, kortyolható az ég, és úgy változnak arany-zölddé a fák...
Mint ahogy az élet ébred...jötte nyomán.

Mosollyal jő: - Szia Anya.

Megszorít, majd némán biccent a már ismeretlen felé. Nem kérdez.

Apróságok futnak körém, kis kezek ölelése, s mikor nehézkesen leguggolok,

ragacsos puszik kerülnek arcomra. Csillogó szemekkel csacsognak kis szájak.

Valami megváltozott,valami végleg más lett.

Évtizedek fénye, semmivé lett. Jelenben élek…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.