Rongyai mögé láttam. Apró szemek tűntek el a haja mögött, de csak mert a napfény épp úgy sütött bele, mikor a bokor ágait félrehúztam.

Kicsiny kezeit a szája elé tette, és láttam ahogy ajkához érve a foga nyoma is látszott kézfején.
Félhet tőlem, mint mindenki mástól.

Nem szóltam, csak néztem. Éreztem teljesen mindegy lenne mit mondanék,

mert nem válaszolna és nem is jönne elő. Ha meg megpróbálnám kihúzni onnan,

az átázott bokor ágai alól, csak még jobban indokolttá tenném félelmét, hisz ki vagyok én: egy idegen aki épp most szállt le egy kocsiról.

Leültem inkább a fűbe, miközben az eső újra szitálni kezdett.

Én máris érezni kezdtem, ahogy a víz beszivárog a ruháimon át, milyen lehet az ő ruhája, igyekeznem kell.

A zsebembe nyúltam és elővettem azt az aprócska kis hangszert, melynek a nevét sem tudom, hisz valamikor gyermekként kaptam.
 Kézzel készített kis egyedi hangkeltő volt. Finom húrjai akár a hajszálak, de fehéren csillogtak.
Sosem tudtam miből készülhetett, mire felértem volna ésszel, és megkérdezhettem volna, addigra készítője egy idős úr, a faluban, már elutazott.

Kezembe vettem, tenyerembe simult jól ismert melege, és játszani kezdtem.

Először csak egy két hangot épphogy megpengettem, a behangolás kedvéért, majd dúdolni kezdtem:

…hmm.hmm tararam tararam

hm, hm dala – ram dala-ram

Rámákat festett, még egykor oly rég,

élt egy szép ember kinek az ég,

lelkébe szőtte a vad álmokat,

hajának őszébe a vágyakat.

 

Tengernek partján kőházban vár,

naponta képeket fest rá a nyár,

mintha az idő, itt állna meg,

ősz haján át is játszik a csend.

 

Rámákat fest, de üres a kép

vásznán a fehérség világít még,

körben az indáknak vad ága nő,

keretben foglalva, nincs rajta ő.

 

Nincs rajtuk álom, nincs rajtuk vágy,

paripák és manók hada sem járt,

egy képen sincsen se nyár se tél,

nem nyílik virág és állat sem él.

 

- de akkor mért fest?

Suttogott egy hang. jaj de vártam ezt a hangot. Felnéztem, de ujjaim még játszottak pár hangjegyet.

-Szeretnéd tudni?

-…

Csendben nézett rám, ha lehetett volna, még hátrébb húzódik, mint aki megijedt

még a saját hangjától is.

Csak szótlan bólintott, most már szemeivel bátran rám nézett.
 A kíváncsiság nagy úr, tudom én. Mosolyogtam magamban.

-Kicsit hosszú történet. Tudod ezt a történetet attól hallottam, aki ezt a hangszer készítette nekem. Még nagyon régen. Nem fázol ott benn? Itt kint mintha jobb idő lenne, bár az eső itt is esik, talán behúzódhatnánk a kocsiba. Mit szólsz?

(láttam ahogy enyhén előbbre hajol, és inkább hátrébb elfordultam mint aki észre sem veszi.)

-Tudod, én ha akarod, nem megyek tovább, ráérek. Ha szeretnéd a történetet meghallgatni, szívesen elmondom.
Van takaró is a kocsin, és talán némi keksz is akad az útiládában. Nem vagy éhes?

-De igen. én..én nem mehetek fel arra kocsira…

-Miért?

-Mert sáros vagyok,  te meg olyan tiszta..és—nem nem szabad..

(visszabújt a bokor ágai közé, s mintha az ágakkal védte volna magát kis kezeivel, a feje köré vonta a leveleket.

Felnevettem halkan, mire ő rám nézett.)

-Nézd csak, én is sáros vagyok, olyan a fenekem mintha ráültem volna egy sármanóra. – (nevettem,
miközben felálltam és a rajtam lévő foltokat mutogatva, körbeforogtam.

Majd visszahuppantam egy pocsolya közepébe, úgy téve, mintha elszédülve megcsúsztam volna.Végre kuncogott kicsit)

-Vicces vagy...- Kik azok a sármanóóók?

-Látod, az már egy másik történet, de még az elsőt sem fejeztem be.

Ha szeretnéd elmondom mind a kettőt. Jó?

-Jó.
2012.júl.24.

Néztem vékonyka lábait, ahogy négykézláb mászott előre,
alig látszott ki a bőre a sár alól.

-Segíthetek? (felnézett, fekete hajszálai a homlokába lógtak, de végre a szemembe nézett, és a kis kezét nyújtotta felém. Mikor megfogtam, olyan volt mint gondoltam, jéghideg kis újacskák fonódtak a tenyeremre, majd végre ott állt előttem.
Felálltam én is, alig ért talán a derekamig. Pillanatra féltem, mindjárt elszalad,  de keze megszorított és rám mosolygott.

-Ha itt állunk tovább, hiába másztam ki a bokorból. - szólt alig hallhatóan.

-Jaj, de igazad van. - hajoltam hozzá nevetve, majd megfordultam és elindultunk
a kocsi felé.
-Vigyázz a lépcsőre, csúszik az esőtől. – szóltam, miközben kinyitottam a kis ajtót és felemeltem, hogy  elérje a kapaszkodót.
 Amint felért, leült, én pedig utána léptem, az megingott kicsit alattunk, és az elé fogott lovak felhorkantak.

A kislány pedig megszeppenten rágta az ajkát.

Leültem mellé és néztem, ahogy kicsit sáros kezeit ölébe teszi, bár láttam a félbemaradt mozdulatát, ahogy hozzá akart érni a sötét bordó borításhoz.

-Még sosem ültél hintóban?

-Nem…és félek a lovaktól is. Nem indulunk el, ugye?

-Nem, persze, hogy nem, ha nem szeretnéd. De azért el kell árulnom egy titkot,

én sem sokat ültem még hintóban, és picit félek a lovaktól. ( suttogtam )

-De el ne áruld a lovaimnak, még a végén megsértődnek.

-Megsértődnek? A lovak?

-Hát persze. (Mosolyogtam magamban, azon a kis egyszerű ártatlanságán,

mintha magamat láttam volna, régről.

 

-Akkor elénekeled a bácsit aki nem fest képet?

-De fest ő képet, csak tudod, nem látják.

-De hát azt énekelted, hogy üresek a képek, és hogy a kereteken futnak csak az indák.

-Ha elmondom a többit, megérted. Azonban előtte takarózzunk be, ott van melletted.

-Így jó lesz? (kérdezte, miközben a lábaira és a dereka köré gyűrte a plédet,

majd a hintó aljára lelógó részért nyúlt, és azt meg az én ölembe tette.

-Te is fázhatsz. (mondta halkan) Majd elfészkelődött és kérdőn nézett rám.

-Nos, hol is hagytam abba?

- Ott, hogy a képeken nincsen semmi.

-Ó igen, tudom már. . (ismét elővettem a kicsiny hajszálpengetőt.

-Az utolsó versszakot újra mondom, hogy a fonalat felvegyem. Rendben?

 

 

…hmm.hmm tararam tararam

hm, hm dala – ram dala-ram

 

Nincs rajtuk álom, nincs rajtuk vágy,

paripák és manók hada sem járt,

egy képen sincsen se nyár se tél,

nem nyílik virág és állat sem él.

 

Mindennap új hajnal, új éjjeltánc,

hozza a hintóknak sorát, nincs sánc

amely bíz másfelé vezetne tán,

mind erre jön el majd, s megáll talán.

 

Valami varázs leng, pihenni kell,

mindenik lovaknak víz és veder,

kocsisnak, madámnak uraknak jár,

mind kap egy képet mi „üres” kincstár.

 

Egy se szól soha, hogy- nem kérem én,

szó nélkül választ itt minden egyén,

őszapónk mosolya némán ragyog,

álmokat találnak az otthonok.

 

Nem tudja senki a titkot csak én,

életen át fehér színes remény,

álmodik mindegyik festményen mögött,

érintés nyomában éled a köd.

 

Először felsejlik benne egy szín,

mikor a falukra felkerül - kinn,

ott ahol mindenki hozzáhajol,

valamit ad neki minden mosoly.

 

-…

-Ennyi?

-Azthiszem. Bár lehet minden részletére nem jól emlékszem.
Volt még benne valahol egy tündér is, de azt a részt elfelejtetem.

Majd ha eszembe jut elmondom. Mindenki aki a képekhez hozzáért vitt bele valami új színt. Mintha folyamatosan változtak volna a tájak, apránként de folyamatosan.

Megírták az apót egy történetben is, de most dalolni támadt kedvem,

remélem nem baj. – mosolyogtam rá.

-Nem, nem baj.De kicsit éhes vagyok.

-Pillanat…márisss. Húzódj kicsit arrébb. Az ülőke alatt van az egyik ládám,

abban van még keksz, s talán némi sajt. Ha az egerek meg nem ették…

-Egerek? Hol? (nézett rám nagy szemekkel)

-Azoktól is félsz?

-Nem, az egereket szeretem, tudod olyan vicces a bajuszuk és mindig mozgatják az orruk.

-Igen, igazad van. De képzeld a sármanók félnek az egerektől.

-Tényleg, a sármanók, azt is elmeséled? Az is dal?

-Nem dal, még jó. Nem énekelek valami jól. :)

Viszont mit szólnál ahhoz ha mégis csak elindulnánk? Kicsit késésben vagyok,

és hamarosan este lesz. Meg akár át is öltözhetnénk, és otthon játszhatnánk párnacsatát. ..de pszt. egyébként idekint nem szeretném elmondani a történetet,

meg ne hallja a föld. Tudod néha olyan morgós már, öreg szegény, és nem szereti

ha a manókat emlegetik.

-Elmenni? a Föld haragszik? Furcsa vagy Te ..őő

-Nené! Nené vagyok..A hosszabbat nem mondom, felesleges.

2012.júl.25.

-Én,….nem tudom, hogy mi a nevem. Nem emlékszem…

-Nem emlékszel? Elfelejtetted otthon hogy hívnak?

-Csak elfutottam…- vette egészen suttogóra a hangját a csöppet leány,
majd szinte láttam, miként zsugorodik össze valami benne rejlő gondolattól.
-Elfutottam…

-Tudod, jött  hozzánk valaki, akit sosem láttam. Nagy fekete kalap volt  rajta,

a szaga is olyan rossz szagú volt. Olyan mint amikor megégetik a barikát azon a tanyán.  
Én elbújtam a tűzhely mögé, nem vette észre, hogy ott vagyok. Halkan beszéltek, és elvitte őket..elvitte, elvitte őket…
( a ruhám redői közé bújtatta kis arcát, majd tovább beszélt, fejét felemelve a messzibe nézett)

- és én elfutottam, ki a hátsó ajtón, a szoknyám meg beleakadt a kerti kapuba, és elestem.
 Beütöttem a fejem. Látod, még itt a púp. (mutatta. Szavai pörögtek, siettek, mint egy felhúzott rokka.)

Egész közelről láttam, mint kezd el gyűlni szemébe a könny. Átöleltem, ringattam.

-Nem emlékszel a nevedre?

-Nem….de (csillant fel a szeme) Inda.

-Inda? Mint a szőlő?

-Igen..azt hiszem…Mert úgy futok én is. Anyu mindig azt mondja, tekergek, hogy túlfutok a fákon,
 amin igazából nem szabad, mert az már az erdő széle, és oda nekem tilos bemenni.

 

Odakint felhorkantak a lovak, erre összerezzent.

-Induljunk, vár a párnacsata cseppem. - mondtam, majd megkopogtattam a kocsi elejét belülről.
 Éreztük ahogy az első döccenések kibillentenek az egyensúlyból minket. Szótlan maradt, jobbnak láttam ha most én sem mondok semmit.
Hagy rendezze magában a kis gondolatait. Néha jobb a csend. Neki, neki dűltem, végül átkaroltam a vállát, és ő hozzám bújt.
 Védtelenség pillanata, idegenben bízni. Sóhajtottam egyet, és reméltem elalszik a hintó lassú rázkódásától.

 

Még órákig tartott az út, magam is elszundíthattam kicsit.

Előttünk a nagy vaskapu fonata díszlett, melyet betekert már az idő levele.

Észre sem vettem mikor ülhetett át a velem szemben lévő ülésre, ahol most térdeit karjaival körbefonva, a kis ablakon keresztül kifele nézett.

-Te itt laksz?

-Igen. Most épp igen. Gyere szálljunk le. Innen gyalog megyünk. Szeretek ezeken az apró köveken végigsétálni a házig.
 (kézen fogtam, és elindultunk)

-Olyan ez a kapu, mint a mesekönyvemben. (újabb emlék, ujjongtam)

A szokásos nyikorgással résnyire nyitottam a szárnyakat, és bebújtunk.
Az eddig nem látható út végén, Ott állt a ház, amit nemrégen örököltem.
Most is mint mindig ha megközelítettem, elfogott valami misztikum, megtiszteltetés.
Nem is találom a megfelelő szót arra mit érzek, valahányszor ha itt végig megyek.
Körbeölelik a fák az utat, egymásba karolnak odafönn a magasban, és mintha a napfényszínek  megolvadva csúsznának le leveleken, sárga út.

-Napfényen járunk. (Szólt,  Inda és kezeit a fénybe emelte. Láttam a csodálatot a szemében, átjárta a varázs őt is.)

-Igen, olyan mintha…
Ősrégi fák ezek. Látod milyen vastagok a törzseik? A gyökereik már el sem férnek a földben.
Olyan mintha  a virágok hintáznának az ölükben.
Közelebb lépett az egyik fához, és a kiálló gyökérre lépve, átölelte a törzsét, becsukta a szemét.

-Nené…ez a fa meleg, és olyan illata van mint a nyárnak.

-Mézfa. Mesélték nekem , hogy sok ilyen fa volt erre, de ma már ritkaság.

Szótlan kézen fogva sétáltunk tovább. Az öreg ház ablakaira is itt-ott felfutott már borostyán, és más szaladgáló levélcsodák.
A spalettákat nyitva hagytam mikor elindultam, és most a függönyöket lebegtette a szél.

Inda megállt a lépcsők aljánál, és körbenézett, fel a falakra, majd a kertben álló fák, bokrok rendezetlen sorain.

-Lakik itt valaki?

-Igen, én. De nem túl rég, menjünk be, átöltözünk, és mesélek a sármanókról.

-Az jó. ( Derült fel a mosoly az arcán,és sietve felszaladt a lépcsőn)

 

--------

Leültem törökülésben a szőnyegre, majd intettem Indának üljön mellém.

Az asztalra tettem pár gyertyát, mert megadja a hangulatot a meséhez.

Néztem ahogy a lángok árnyékokat játszottak a falakra. Mire Inda elhelyezkedett velem szemben, addigra a méhviasz illata már emlékeket idézett.

 

-Régen hallottam a sármanókról én is, a nagy esőzések idején terjedt el a legtöbb szóbeszéd, hogy micsoda csalafintaságokat követtek el már.

De igazából senki sem lehet biztos benne, valójában sármanót látott-e, vagy csupán egy gyerkőcöt a sok közül. Sosem lesznek nagyobbak egy hat, vagy hét éves gyermeknél, és a sok kacagástól is csak későn öregszenek. Bár egyesek szerint sohasem, sőt talán te is ismersz párat.
( Nevettem Indára)

Tudod akkorák, mint a gyerekek, és mert szeretnek játszani, jobban mondva csak játszani szeretnek, elbújnak közénk, megleckéztetik a felnőtteket néha.

-A sármanók gonoszak?

-Már vártam ezt a kérdést. Nem, nem gonoszak. Huncutok, és kicsit szeretnek rosszalkodni, de gonosznak nem mondanám őket.

Mikor esik az eső, akkor születnek, de sosem többen mint kellene, csak amennyit várnak épp. Ha jól tudom négy öt arasznyi manóknak lehet csupán csemetéjük, annál hamarabb nem.

Kicsit viccesen járnak, a fejüket jobbra-balra billentgetik, és legszívesebben csuklyát, vagy kapucnis dolgokat hordanak.
Bár szeretik a sapkákat is, de csak akkor, ha hosszú, és bojtok billegnek a végén. Na meg főleg ha csíkos is, de azt inkább csak egymás közt hordják, mert a sok csíkos sapka feltűnő lenne.

De visszatérve a járásukra, a fejüket azért billegtetik ,mert általában dúdolnak, mondókákat sutyorognak vagy énekelnek.

például ilyeneket:

 

Itt a tó, meg ott a tó,
kapható a foltmanó,

tintacsepp, orrodra csent
kékpaca nem matrica,

 

hinta hopp, lógni fogsz
hóra-jó hoppla hó

tinta kopp, tinta pint
itt a folt mi rád tekint.

 

Ha jól emlékszem ezt akkor énekelték amikor megtréfáltak egy sétapálcás öregurat a parkban, aki nem engedte hintázni a gyerekeket, mert hangosak voltak.

 

Folyt.köv(talán)

az a baj, hogy az eredeti utolsó oldal elveszett
2012.aug.16.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.