ünnepen innen és ünnepen túl

mikor fázóssá didereg a láb,

és szakadt kesztyűvé törpül a valóság,

az utcakövek hűvösében járva

lélekajtókon kopog az árva,

városból városba átjáró ijedelem,

szükségszövege betanulva hirtelen

szakad ki ajakán, s bánom, nem kérdeztem,

meg ismét nevét, mert eltűnt, mire ébredtem,

hogy kellett volna, nekem is keresnem

mikor másik otthonba, de haza érkeztem.

 most is arra járhat, hol lehetne bárki,

tördelt kesztyűkezekben fázni

terekre, emberekre nézni - félre,

s el se hinni, hogy emlékeznek rá, de mért ne?

megtört ideges mosolyán, 

látni kellene a reményt,

megrázni: Kelj fel! Menj...Menj még!

Korán van, túl korán, ennyire nem élni,

bármerre indulni kell, kellene akarni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.