nem kellett volna akkor álnéven írnod,
lehetett volna a sajáton,
úgy maradtál volna tiszta,
nem gyáva és becstelen,
hanem egyenes,

mondhatjátok ti - ím nagy szavak,
de minden őszinteség könnyebben elfogadható,
mint bármily hazugságokra ismerni ott,
hol hitet hordozott a szó,

bátran kellett volna, becsülettel,
s szívemben nem harag, tán csak fájdalom korogna,
de így, bíz, gyávaságnak érzem
mi a lelket meghurcolta...
s nem csak az enyémet...
húzta a pokolba ...

tudom 
Bántás nélkül!... őszintén!

levenném, de akkorisága, olykori hitre alapult,
melyre szó és szem nem lehet veszendő,
mert volt részemből egyfelől tiszta, így másra hatása hű lehet,
s hinthet hitet, hol a nap lenyugvást temet,

így marad, s ha világa gyérré is vegyült
és hatása porban is pihen, fűszál része kietlen oldalszegélyen
hol a házak tövébe befú a szél némi hirtelent
nem mehet veszendőbe, mosott jelent

hajt valaki más gyönyörére
mikor majd az idő hajtja térdre
egy élet emlékezésre...

https://www.youtube.com/watch?v=9qvglWAHDak

legyél
légy csak, finom
finoman ringó életen
élj, csak élj nyugalom,
nyugodj szívszerényen,

lábadnak utját nem járom
járom lenne - rajtad,
élj csak, élj csak boldogan
Te,
Te lélek.

távolban bű, bűvész varázs,
hogy könnyű lesz a szíved,
adjon néked az ég
eget s földet,

föld közelébe sem érek,

csak mosolyba búvok
keser lék ez,
bizalmam borzolom, eladom,
hosszú folyó viszi messze
minden gondolatom,
elhagyom,

erdőséta, huhogása,
gyermekjátszó, téri évek,
mikulai parki hosszon
nem találtok,
szépek

Homályba zárt kis szavak
pihekönnye elszalad
léte látta, csend zsibong
meghalok, ha, meghalok
rejt az isten, engemet
magam elől eltemet,
sebbe, fénybe, romba - kövek
közé szórva földhiten,
zárt izom a hit a hír, a hirtelen,
gondolatlan vértelen
vétkezem...
félelem
szárnya semmi elveszem
elengedem
szélremény-hű messzire
vigye, vigye...Vigye
2013.03.10.

a szív a száj, a szem becsuk,
és a szó is elfordul,
hogy Életben maradjon a Lélek
nem Koldul - vadul

csak érthetetlenségig tűr
és félrenéz ha már hirtelen
így hitetlenné vált mi ír
őszintétlenség rizsszemen

....

Kapocsi Annamária

hagyhattál volna egy morzsát a lelkemből...

hogy életben maradjak.

tudom nem érted, hogy nem érted,

de életért köpött ki az Isten,

miért? nem értem.

hagyhattál volna valamit belőlem

írhatnál úgy hogy ne tudjam
ne verjen hátba a szó,
a létezés kecses halála
hálóban pihen-ne zablára
köt. ötöt. csapot.papot.
elzár, lidércem pihéi,
csók csattan homlokodon, középen,
a múzsáé, mihaszna miértem,

csél-csap hótalan tavasz - március,
gondolod, hogy végre kijutsz?
legyen.
tenyered térdre kap
emelve szemedet,
karcolnak visszahúzó jelek
a lábamon,
esti séta hangimákon.
kecsegtetnek, kísértő szavak,
borul a "mást is"
értésérintő idomoknak,
könnye csordul
hallod?!. csobban
sok kis csupornyi kancsóban...

2013.03.02.

csendzsámoly
libikókát billeg a valóság
lélekzörejek szülnek tiszta szót
egyfelé kimondhatót

a mellkas nem tud hazudni
s kifolyik a szó - van,
nem tagadható...

rászánt zavar ködében
igen
de tengertelen
vékony
de töménytelen
fél
egésszé nem tehetem

ahogy a látszott fény volt a mélyben
mélykút volt.
fövenytelen
halál
a lélekben

ráerősödött akarat
a túlélésért
megfojtott gondolat

nincs
nem lehet
feledd

rözse, ágak lángja
égj el
mintha sosem
volta...volna
a.
e

2013.02.21. 
13 óra 58'

Érted?

már túl sokat fájtam
többet nem akarok

zászlólebegés és ásónyom csupán
a feldúlt utcamúltak kőpadkáján
volt házak medreiben
víztelenek az árkok

jobb ha nem tudok semmit rólad
nem akarhatod, hogy meghalljak...

Sétányterek - hamburgerízű emlékek,
ugyanaz nem volt utca farsangja
huszadikák és elsejék
huszonhatodiknak is elmennék

mindjárt itt, és mindig itt
köröm-vájta falnyomok - láthatatlanok

az árkon túl vagyok.
Szorítva hónom alá csapom a csendet
egy zsáknyi kereset e szemeszternek
fekete tanoncszavak - kelepce.

Keretbe foglalva ne szólj, nem tolerancia.
többet nem lehet csak egyet...
nem tudtad volna?

Sirenia - The Other Side

szép szemű zarándokaim,
merre jár kacagásotok
meleg szavú évtizedek
visszatértetek,

hol az ember: tízed, huszad évű
bokros ágain nevet,
mennyi elfeledettnek hitt
volt itt a küszöbön - jelek

Itt voltak mindig,
ha nem is láttam
mellettem padsorokon ültek
hogy a sorba-kerülések
észrevetessenek

Előre néztem  egyfelé
célnak ágtalansága elvezetett
mint ellenzőtlen kendő -  lebeg
a mindig itt toporgott
emlékezet

a jelenben volt
mikor nem is láttam
barátok szép-szavú keresése
s én épp úgy nem vettem észre
mint ki már csak jövőben élt le

minden mozzanatot: előre
eltervezetlen leszek - számtalan
hogyha erre tévedsz
semmi sem miattam van

szabálytalan ez a báj
köszönöm, egyszerűségedet
nincs itt se ott se holnap
csak szép szemű zarándokjelek 
s hogy nem akarásom, akarást teremt, 
elengedhetetlen, felismerések.

(Kapocsi Annamária)

Világ a Világ mögött,
Ember az ember mögött,
igazság a valóságban
és csönd a csendben,

mint meghúzódó apró titkok,
pihék, porszemek, kezek,
ajkak piruló pillanatai,
zarándokló jelek,

kicsiny szobák a lélekre,
hangod mögött a ki nem mondott,
az elharapott lélegzet tépett cafrangja,
szád szélén a csordult szó,
íze, zamatja,

meghajlás bennem, 
és hajdonfött tartás,
ahogy fogadom, mint némi áldást,
ezt az éppen igaz kis pillanatot,

ma itt élek,
holnap hol meghalok...

Világ ballag a világ mögött,
séta az összeborult fák alatt,

akaratom csak lépte nyomja
a talajhoz, hogy tovább menni kész
legyen, bíz ez az ember, ember,
igazságom súlya válladon,
ugye nem nyom, ha nem akarom,
a valóság oly kicsi bizalom,

hogy a csöndedben csended nem lehetek,
meghajol bennem a járás,
halhatatlanok a léptek
és időfodor az akarás.

Csak az úton tart, valami maradás,
lépteim bokra zarándok, kegyelem
hogy a fák alatt mindig zöld,
élet-zöld a léptem, s kék egem...

világom világtalan ághegyen.

ahogy farkast kiált az ég
ráhúzott fék a rét,
ráront, és rá - a Véd,

szolfézs ez a hely,
helyre tett silenc
csendet harap - titok,
faun szemembe néz,

kard a Don,
a hely az mindig prém,
prém-magányba néz...
láthatatlan kéz,

kart ki Don, nem réz
mely hegyre kész,
felmenni nem fogok,
csak vándorló padok,

koldus a zene...
pompa és finom
a holdat átfonom,
míg a csend harap
farkast kiált kalap..

és ténfereg a nyár,
hű koldus és király,
kép jólét barát,
kart ki Don, nem bánt,

hörpöl a világ,
ki iszik most a Hold,
minden nyomorult
gyöngyöző habot,

ott ahol...
a fény a háborút,
képillesztést véd,

kard ki Don,
nem kéz
mely hegyre néz,
nem mutat - mit remélsz,
csak farkasért kiált,
minden vándorholdvilág...

bennem maradt a vágy
mint bőr alatti bizsergés
mintha a reggel
nem hozta volna el
az ébredést

nincs szó
nincs akarat,
csöndes öblöt mos a nap,

a lenyugvó fényeket
mintha elnyelte volna a mély
magába olvasztotta
és észrevétlenné él

ahogy itt ülök, kezemben a csenddel,
láthatatlan pohár öleli fényemet,

valami halkan susog lábam alatt,
mégsem érzek követ, talajt,
mintha semmin sem ülnék
kezem tapintását keresem,
köröttem minden zajban, csöndverem,

távolban vizet csillogtat az éji világ
de hogy honnét jött fénnyel?
mit szemem nem lát,

fölöttem csillagtalan égbolt véges kupolája
mégis mintha minden,
alája fordulna,

egy helyre költözött a minden
nem láthatósága,
testetlen ül
az élet hintája

csak kezem tette azt,
mire lelkem mondta - Ne!
Istenem ne ordíts a fülembe.

"Nincs már rá szükség?"
"Nincs használatban"
(aláírás lettél)
mint a papírokban...

Sóhajts csak nyarat, ha bírsz,
de állad gödréhez ne érj,
az az én jussom, kezemnek játszani
teremtődött,

hát, ne félj,
ki félrenézve és csak végsőn,
tudja suttogni szeretlek,
mit megszokni akar, felfogja hamar,
lehet,

s lehet feledni ha bír, de mar,
mélybe seb, (magadon hordod az enyém)
mondhatnám feloldozlak, nem tehetsz róla
csak én, csak én...
de tudnád, hazudok, szüntelen,
úgy fájsz,
kietlen űr,
nyárszíven

2013.01.05

nem süt rá a napnak ága
senkinek nem mondja soha
meg, hogy mit szóljon,

és szavat sem ad más ajkára
ki csöndjét eddig is kibírta,
mért pont akkor lenne más,
mikor már mind-eggyé avanzsált?

S aki önmagát úgy félti,
bárkire vet vermet,
előítéletében ítéletet,

Ismeretlenre bíz,
ne dobj olyan ólmot,
mit magadnak sem kívánnál,
mert visszaszáll.

Tetted! Megbántad?
Bocsánatot nincs miért kérnem.
Kit csönddé bugyolált a látvány,
mégsem lesz majd zsákmány.

S védése önmagához hű,
miért is lenne bűn,
ha nem hagyá azt, mi nem igaz.
nem süt rá a nap?
vagy csak nem ugyanaz...?

Nem bántásból, pajzs a pajzs,
teremtése ősi lélek,
valahogy a születéskor
sajnos beleégett.

hogy más az alázat
és más az alázás,
tiszteletem mégis
tisztem:Isten látja Lelkem!
s én hiszem...

Mellényedre tegyél hát lakatot,
arra bíz kellene a kelleme,
talán szebbé tenne ha nem szabadulna
belőle földre, embernek nem járó förtelme,

kalapácsos csavarhúzó rettenet,
Istenem szabadíts engemet,
gyarló emberi lényem pusztuljon?
mert bosszantó, hogy egymagam bírom?

nem törik le körmöm, a hajam sem festem,
csak némi mész s pókháló vesztem,
hogy ennyire bánt, lábamnak állása?
bosszút forralsz ki? hiába...

Zöld tavasz lesz akkor is, ha dédapám tiprod,
szavaiddal mered illetni elhunytamat,
minő csigolyák kötik e fejhez a gondolatot
össze a szívvel? nem jellemez bocsánatot.

kereszt keretbe magadat bezártad,

mikor már gyermeked is lát

Édesvíz folyik tenyerem közt
ahogy tisztul a festék - a falé,

úgy idomulnak a terek
valami mássá, valami másé,
most a házé,

holnapra alszik az idő
s kezét ölembe ejti,

egy fotelból kortyol ízes teát,
s zamatot mellékel a Tiszta,
új otthon illatú vágy.

Apró kéz simul arcomra,
s a sötétben billegő suttogás:

"látod milyen jó, hogy nincs lámpa?
senki sem kiabál,
csak halkan szólal a száj"

Aludj el, aludj,
kicsi szuszogás,

felhúzott térded elfér még,
mellkasom térdölében,
e fáradt nap fövenyén.

hallak...
puha mégis mély szíved dobbanásait,
ahogy magadban újra oda futsz,

hallak...
s iszom valahogy a lelkedet,
ha észre sem veszed
s látod hol futnak szemeim

soraidon, mint gombócgyűjtő,
mint ki a mellkasára keres súlyokat,

ott olvaslak ott,
hol nem tudod
de én megtaláltalak

szavaid,
régi lelked, újra az,
s odahúz, mindig
valami sors pillanat

mindig megtalál,
s Te feledni képtelen,
pont oda huzódsz vissza
ahhoz
kinél megtaláltalak -...