Kinek halott a kikelet
és a hónárciszok zöldje kép csupán,
földben nyugodhat lelke, rózsatő átkán,
és a levágott hajtások virágtalanságán
tavaszt remélni gyermeki,
hol a hó elolvad sem búj 
kinek halott, az nem leli 

robosztus dönthetetlen rönk csakis
kárára kárhozat fekszik aludni is,
kinek az ön, lelkét elveszi
tehetne koszorút ha volna neki,

de nincs, mivel keze simán csak csontviasz,
szobrot öntött az égből a tavasz,
lánghajú nyárból sötétre így figyel,
mind aki még bírja, és Nem látni mer,

kinek nem adatott, hogy a "semmi baj",
"minden rendben" szavakra bomoljon,
felfeslik abban a lét, kibomlott cérnaszál,
fonákra fordított ruha a ruhatárnál,

kikelet, ki kellett: hajtott kézelőt,
s hímzett is díszes keszkenőt,
hogy ráterítse végül ha a nem látása
már rácsomósodott a "háthára"

Rengjen, magastól a mélyig,
hulljon pirkadattól az éjig,
valami fel nem ismerhetőségig létező,
örökzöld igaz, hogy higgyen ő.