Blamázs avagy előbb-lép-és...

Határozat nélkül élek.
Szemlék? Ugyan!
Lyukas a talpam,
de "engedményezték, hogy másnak fizessek"
Ó hát bocsánat, de félreléptek.
S lám előbb tettem le jattom máshova,
jogcím nélküli e "hahota"
Barom.

szakszavakon ha lovagolom,
tán már eljutnék Perzsiáig,
annyi telik - a holt kimászik,
lakhatás - báró kaszt - azt,

majd akaszt, ki fogasra gondol - bibelő,
díjszabás. Jegybankparaszt -
ki kihagyja mi jogos szakasz!
De vicc ez is, s ha élhetetlen

bosszant a szó? "életvitelszerűen"?
Hát nem jött össze, "ne bánkógggyá"
összecsapott hullámodnál,
nem idézek paragrafust,
csak mondok egy határozott Kuss-t.

rózsát lopok
és ajkam közé zárom
a szirmokat

illatokat harapok
zamatot,
adok
ha akarok

csöndet lopok,
és elengedem
szerepe szerint
legyen

hangot eresztek
kötéltelen
nincs lasszón
se kereveten

befogom a lélegzetet
sóhajkeretet vegyenek
ember voltam
ember leszek

gúnyt nézek
és gúnyát veszek
félig még hátra
hátranézek

de kalapot lopok
vagy kölcsönkérek,
hogy alá ne nézhessenek
az érzések

idegent mondok
és ismerőst dobok
a szót feledem
lemeszelem

tetőt festek
Leeshettek
nem hull már rám
a száneső hám

magot vetek
míg ti megvettek
megalázottá tereltetek

De rózsát veszek
a kertemből
és csöndet mosolygok
gyermekeimből

talán még visszaadhatom
a bizalmukat,
mit elvettek tőlük
ezek a vadak

https://www.youtube.com/watch?v=cOAid2ezwZg

Szelet hámosít,
és bőrt le hamvasit
lődörgő ifjúcikornya,
lábat mos - vakít,

szenteltvizet merít,
ajkához emelve,
(lehelet-lepke szerepe)
Rá fújj, vagy főlé s vezetve

lesznek, elveszettnek hitt percek.
Le velük - suttog a szél,
és hámosít sok kis hitszegő
elvarratlan szálakat sercegtető

borostás hajnalszegő.
Szeleteket vágó szerető,
egy falat hamm, egy falat - bamm.
nézőpont feledő szélhámosító idő.

Élvezte ahogy bekanyarodott... 
csukott szemei mögé látta a napot. 
Vörösre izzott a meleg. 

Fekete pettyeket rajzol az árnyék, 
és az ágak villództak - fényszobákat. 
Élvezte, ahogy bekanyarodott... 

Lehunyt szemmel élte meg a csattanást, 
még átélte a repülést, 
a bőre aszfalthorzsolását. 

De a bukfenc már homályba fordult át, 
mégis átélte utolsó gondolatát: 
"Végre!" s egy lélegzetet vett a befejezésre. 

Egy óra...s már minden ugyanúgy, 
zajlott, és telített volt az út - haladók. 
csak kik felemelték néztek értetlen: 

-"Nézd! Mosolyogva ment el. 
Hagyd! Békére lelt azt hiszem." 
vagy csak élvezte, ahogy bekanyarodott...

2013.július 9.

https://www.youtube.com/watch?v=HjK30nhy7CU

Kutakodj csak...
lélekrongyruházat.
Nem leszel soha más,
csak utánzat.

Rögtönzések Poet fórum
2009. március 29. 23:16

Ha tegnapod fojtogat
s holnapod kopogtat
ajtót nyiss: kettőt
egyiket csapd be
másikat engedd
talán a huzat nem enged
s bent ott maradsz valahol ...

Állj fel, 

talán ablakot nyítni a legnehezebb,
mikor a múltad lapozod, paksaméták során át,
valami folyt,
levegőt kellene venni,
de lecsúszik az asztal alá az akarat-
minek tovább, ha nem szabad.
2013.05.22.

https://www.youtube.com/watch?v=KipSEcE6gGM

Néha úgy mondanak ítéletet az ember feje felett, ismeretlenül,
hogy nem tudják, nem látják a hátteret, amit persze el is hiszem..Nem lehet...
de mikor minden napra jut egy kényszertett, mit tenni kell önön akarat nélkül,
már megtelik valami legbelül.
Az értésnek vágyása háttérbe szorul....s menekülni is oly Minek gondolat..
ha holnap tudva tudja ismét porig taposva billeghet hite peremén...
Minek a remény?
S minek a  reménye? a Szebbé? A jobbé?
Mitől jó, ha az ember az alázásból tanul? Mit tanítanak meg vele?
A háttérbe húzódást? Hogy akkor nem lehet több bőrt lehúzni ha nem látható?

Az élet néha csak körfolyosó...Ki tudja mi van a kanyar után..
Talán jobb nem is tudni..Nem előre látni, mit kell tenni megint az életben maradásért...
Mikor jut el a lélek a feladásig? Mikor megtalálta a célt ami nincs? 
Mikor sokadjára kényszerítik harcra?
Ki szeret harcolni? Néha csak mások életért vagyunk már rá képesek...
Mikor gyermekeink jövőjét, és szó szerint ételét, mosolyát, és jövőjének lehetőségét is bemocskolnák...
Akkor, akkor már nincs választás..
Ha magunkért tehetetlenségig is sikítunk, és értelmét sem látjuk..
értük akkor is, van valami erő...ami előre tol...
Nekik..ha visszagondolnak gyerekkori éveikre, ne ez a sár, ne ez a sok menekülés jusson eszükbe...
Ne tulajdon védése, s ne a megvetés magja kell, hogy legyen már ilyenkor...
De hogy lehet kilábalni onnan, hol az ember pokollal lakik egy fedél alatt?
Meddig megy a hit abban, hogy végre szabadulhat? Ha már minden jogát el akarják venni saját otthonában?
Az tehetetlenség, vagy az út nem látása, mikortól tekinthető önsajnálatnak?
S kinek a szemében válik azzá? 
KI nem látja a mindennapi küzdelmet, egy csepp napi jóért,
egy vattacukros, vagy egy erdőbe sétálós lélegzetért...Egy szökőkutas kergető nevetésért...
Vinni a jót a kicsit, abba a gyermeki hitbe, hogy este azt mondhassa:
"Örülök, hogy te vagy az anyukám" és kis keze simogat, feje bújik...

Hát megint csak lép az ember, ismét...Hogy életben maradjon és esélyt kapjon még arra a pár évre,
ami gyerekkori...Hogy az majd szabadon teljen..Ne bántások közepette..
S ne a rosszat látva, az emberi kicsinyesség magjait vajon elfelejtik e majd?

Hát megint menni kell..
csak lehetne, hogyan...és Hová...

ne mondd nekem azt hogy kívánsz,
ha nevetésem meghallod,
hisz olvasom utána másnak,
báját adod, s csapod,
ne mondd nekem, hogy "az illatom"
és "finom mozdulatom"

mikor másnak arcára is tévedsz,
ne mondd, hogy kívánsz,
tévedsz

ha hiszed, hogy így szeretésem oly szeretésem marad,
hisz látom mint adod magad, s magad,

ha nekem így mondod, mikor nem hallja más- ki hisz,
hát csak látom, mint mondhattad akkor, mikor még én is

ne mondd hát, hogy engem is

fejem meghajtom, kalapom emelem,
térdem a földig - tiszteletremekem,

de tiszta szívvel s lélekkel vagyok,
miként az ég szívében a halandók

a konzervdoboz széle hirtelen vágta fel a kezét,
hidegen, mégis érdesen, a melegség gyorsan jött utána,
kívülállóként nézte a vérét,
a melegét jobban felfogva, mint a látványát,
mozdulatlanul figyelte ahogy a csepp megdagad, majd a földre csöppen,
egyik a másik után, csak úgy engedni, egyszerűen,
hogy mind elmenjen, milyen könnyű is...
csak az első mozdulat nehéz,
"míg el nem fehérül a száj is"
és a számolatlan pillanatok úgy hullanak alá,
akár a homok az órában,
alant is lassan gyűltek a mondatvérek...
jó volt csak úgy figyelni, ahogy kifolynak belőle,
ujjai közül, majd a karján,
időtlen eltelés,
olyan télízű, mint mikor az ablakban állt és nézte a hóesést..
ez is csak ilyen..
elmúlik.
látni ahogy elfolyik...

- keze a párkányon, nyomot hagyott...
de csak lemoshatót.
a fába nem ivódott be az elmúlás íze...jól volt lekezelve

https://www.youtube.com/watch?v=gOtTyWIJD1Q

erezeteken futnak a betűk
láthatatlanságuk erek közé folyt tinta leplek,
sóher szavak cirádás álmai
lapot takarnak
- deszkák közé csordult vadak

karcolva vagy csak írva,
halványat látszik csak a murva,
fára írt eltűnők hada,
mondatok, magyarázatok, igék,
igéretek, és mentség
csordult suttogása
ráolvadt a lapra
aláírás - cirka karcolása
egy betű csak
nem több
ki látja?

nincs szeme, ki tenyerébe mindenik világot egyszerre zárná,
majd kifolyik némelyik de csak úgy észrevétlen
s észre sem vevé talán már,
hogy világtalan lett, nem szabaddá...

egyik világot a másik után
magáévá tenni merész, s tán tudattalan,
hogy lélektaposó minduntalan
mikor ujjai közöl kihull mint homok
az elmorzsált, megélt világ
hát újat él meg, majd megy tovább,
s lábai porán észre sem veszi
mikor a kihullt tenyeréből sok világhalál
talpa alá kerül...
és szedi egyre csak markába mind, mind és éli, magának vágyait...

miközben világtalanná tesz világot
nem érti...
"szárnyait"

kérem,
és köszönöm...
ha
meghallottá válik e kérés
még tiszta égboltú lehet a létezés

adjátok vissza a békét magatoknak
hogy én is visszaadhassam magamnak
a gyerekkori békémet,
az egyszerűt

engedjetek élni

múltam koporsókezű így ne legyen...
s ne nyúljon mindig vissza értem
mert nem kérem,

csak a csendet
s hogy életemből kiléphessek

kértem.
 hát, most köszönöm!

rizsporos a semmi
parókája hiába madárcsicsergés,
hosszú bársonytőrökkel matat
lélekfejtetőn bíz semmi marad

ahogy a lábától tetőig ér, a ragad,
hintőpor szál, vigyázz mert szakad
s ha foncsort is vetít, üvegcipellője - sár,
földhöz tapadt hintaoltár

"hogy tudjad ám"-
székruhám 

(levélfoszlós-kalács)
2013.04.17.

de nem baj,
legyen
szélbeszóróm kórószirmait
legyen lépcsője jövőbe
mint luftballonkönnyű szélpora
elkerülhetetlen, mint a halál is
csak virághimnusz
az elmúlás is
foszló felhő
az eső
illatos időhullása
élesztő
s hogy hullik,
csukott szem mögé az élet
iszom az eget
2013.04.18.

https://www.youtube.com/watch?v=lDhcivugn-M

címbaba világtoppon
halihót kiált a nyár,
nevetés ez a név,
nincs is kígyóvirág talán?

címbaba, dadogó kara
ringó bogyóharang,
kék-fehér illatú árok
vízlepergető táncok.

szélbe-szoknya, esti séta,
a fény alá búj, bújt az erkély,
nincs is tető, se ház, se tér,
csak címbaba-kék, szél fodorral,

viszlát mosoly, virágcsokorral.

(Jucusnak, köszi)
:)

csendet kérek
az élet halkan folyik
a szépség sohasem kiabál...

s az igazság is csak mosolyog
nem harcol, csak van
mint a víz és a nyár...

kétezer tizenkettőben
már tüskével írtad a márciust,
mikor nálad járt az ölelés,
pályaudvar és keresés,

mikor úgy örültem hogy adhatok,
és albérletterveid mutattad,
már tüskével írhattál talán,
de szólhattál volna, hisz babám,

én akkor is mentem volna,
de könnyebb volt így: hát most? ha...
már tüskével írtál így tovább,
áprilist, májust és odább,

még júniust is, a gyermekit itt,
mikor játszódtál,
valamit látszódtál,
a fényképemen, van a nyoma
magadra is írtál, fájhatott? a ha?

a zug, ahová rejteni kellett
a fegyelmet? nem kegyelmet,
kegyetlent,

s az indulásnál csak annyit mondtál - mosolyogj!
-"mért zavar, hogy csókod másra fonod?"
nem értettem - mit is gondolhattál,
tapsolnom kellett volna? hogy nyugodjál?

én csak csöndben kinéztem az ablakon,
talán tudtam a következő hónapom,
s azt a párat, mi határól,
nem tőled, magamtól,
eldob, majd elgázol,

de még decemberben is tüskével írtál,
s el nem engedve, akartál,
húztál magadhoz s magadra,
pedig bennem a távol már lett volna,

csak azt a poshadt vizet kellett volna kiöntened,
hogy tiszta vizet önts a vázába,
de te csak írtál tovább, tüskével lelkembe,
mélyre karcolva, egészre,

én meg csak hagytam, reméltem hittem,
kétezer tizenkettő decemberében.

pedig már olvastam valamit
kétezer tizenegy karácsonyán,
mélyre szúrtál, sokat, nehéz kiszednem
bocsásd meg ha nem értem.

mindig szabad voltál

"HÁLAÉNEK

Kevés az én két szemem
csudálni szépséged,
kevés az én két kezem
simogatni téged,
kevés az én két karom
eleget ölelni,
kevés a lélekzetem
téged belehelni,
kevés, kevés ez a száj
mézét szedni szádnak
és elégszer mondani:
szeretlek! imádlak!

Még hozzá a két szemem
azzal se elégszik,
nemcsak néz, de simogat,
csókolgat is, végig.
A kezem is, karom is,
szám is arra vágyik,
játszadozzék teveled
úgy is, mint a másik.
Mindegyikből volna száz,
volna százezernyi,
kevés volna, mind kevés
teveled betelni."

Nadányi Zoltán verse

ó gyermeki bizalom,
nem gondoltam volna,
hogy ily könnyen nyomot hagyhat valaki,
s félés magját elülteti.

" várjuk, jön, jön,
aztán egyszer csak huss,
nem jön többet"

mondta egy kis száj,
miközben homlok ráncolva a távolba nézett,
s én nem tudtam okosat mondani

minden szemtelen idő kézen fogott,
hogy sorsodba írjon egy szólamot,
és dallamtalanná tett téged,
az mit el nem érhettél,

hogy az az egy, nem fogott kezet,
csak sétált melletted egy lélegzetet,
távol maradt, mikor te közelt haraptál,
de mozdulni sem mertél,

s most másoknál keresed részeit,
apró részletek között,
elveszve esze vesztetten,
hátha megleled, mi nem akart téged,

s ködöket faragsz a vágyból
apró csipkés ruhákat aggatsz reájuk,
de nem veszed észre,
hogy ők is csak egyek,
kinek járna az a saját - tisztelet,

hogy őket lásd meg, ne másnak részét,
ne az eltitkolt vágyad porszemét,
ennek a szemét, annak a lelkét,
annak szavát, blúzát, csókját,
ráhúznád,
ha az az egy volna, ha...

ó részletek, részletek,
egy sem az, nem az az egy

de hátha, majd megtalál,
s nem morzsolsz másokat, a korlátnál,
vágyad öléhez nem szorítod majd akaratuk,
ó mily korbács ez, szabadságot,

minden szemtelen idő kezedet fogja
elmorzsoltál, bár maradtam volna,
csak egy, valahol az időben sodorva,
napkoldusként dalolva,
hívő, időszolga...

életet kereső egy,
valaki...

elveszett részletem, egész terem,
benne elférek teljesen,
s nyomot hagyok, valami maradhatott,
talán egy cipőfoszlány, vagy pólócsík 
a szekrényben,

dobozbazárt szellem,
tér s idő hull,
a szemeszteren,
jól tanultunk, jelesre,

csak az az idő, bocskort rakott
a kegyelemre,
s az sétáját észrevétlenné hitette,
pedig túl hangos volt,
de nem vette észre,
mit vitt maga után, s húzott
..........

szoba reményében harangot fonni,
lehetetlent szabni, varrni,
kelmét ölteni nyelv helyett, lehet,
meztelen virágzás a kikelet,

loboknak bon-bont adni,
hogy édessé forrhasson a láng,
mindenki tűzért kiállt,
de vízért suttog fohászt,

gyenge, megtört töretlenség,
repedések mély ölén,
kinyílt nyílt heg, égkövén,
félszegény kenyér'remény,

hogy szelhetetlen, a tudat tudja,
de éberen tagadja mindahány,
mert halált vágy ha a gondolatnak
utat enged, így nem menetirány - csak árny

rózsanapló
hogy néha nem kell leírni,
minek is a szó,

oly botor,
mert csak a lenni,
lenni kel

fel, s felkap
mikor felszabadulni kész
a kéz

s a szív
zavartan megdobog

milyen jó, hogy nem kell leírnom, 
kimondhatom 
szemtől szemben veled 

https://www.youtube.com/watch?v=IM5SWU_GY BY

ne keresd magad nálam,
ne kutasd,
mert gondolatom nem a tiéd,
nem kell hogy magadévá tedd,

lelkem úgy enyém, ahogy a tiéd a sajátod,
memoáromban, ne vedd fel kabátod.
kesztyűd sincs nálam, se sálad,
sőt nincs itt ruhatárad,

hát ne bújd szavam, mert ruhátlan maradsz,
Itt:Ide! írok amit,
mi csak rám tartozik:
s hogy jogom enyém, így nem tiéd fájdalmam sem,
tedd le.Nem vagy én.
S hogy szavamat nem adom,
gyógyír, mint mindig is.
Ne jöjj ruhádért többet, hogy ne láss
Isten hozzád-ot nem fúvok, csak valami mást.
Fordulj el, mint a nap, a föld túl felén is van hely,
ez csak Egy oldal, sok másik is van, Ott süss és kelj fel.

üdvözlettel
hogy a fény, még játszani tudjon éjeket, s éneket,
igazit, egyszerűt, szabadon...

halottnak imát
koldusnak fejszét,
papoknak dacot
raboknak kelmét,

kegyednek embert
kegyelmet. - vendég,
hogy békédnek legyen
otthona ott benn

szemednek szépet
lelked igazt
hogy vigyázásokban
szeretet maradsz

a fádnak vigaszt
gyökeret, tavaszt,
és vizet a szavadnak
igyál, hisz akartad

nekem csak semmit
rendet, tán, ennyit,
percet vagy napot
mit nézhetek amott

hol merül az idő
a földi egyenlő,
nekem, csak eget
hogy nézhessem - lehet?