a konzervdoboz széle hirtelen vágta fel a kezét,
hidegen, mégis érdesen, a melegség gyorsan jött utána,
kívülállóként nézte a vérét,
a melegét jobban felfogva, mint a látványát,
mozdulatlanul figyelte ahogy a csepp megdagad, majd a földre csöppen,
egyik a másik után, csak úgy engedni, egyszerűen,
hogy mind elmenjen, milyen könnyű is...
csak az első mozdulat nehéz,
"míg el nem fehérül a száj is"
és a számolatlan pillanatok úgy hullanak alá,
akár a homok az órában,
alant is lassan gyűltek a mondatvérek...
jó volt csak úgy figyelni, ahogy kifolynak belőle,
ujjai közül, majd a karján,
időtlen eltelés,
olyan télízű, mint mikor az ablakban állt és nézte a hóesést..
ez is csak ilyen..
elmúlik.
látni ahogy elfolyik...

- keze a párkányon, nyomot hagyott...
de csak lemoshatót.
a fába nem ivódott be az elmúlás íze...jól volt lekezelve

https://www.youtube.com/watch?v=gOtTyWIJD1Q

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.