a felfutott indák a házfalon
mintha az égig akarnának szaladni
de megállni kénytelenek a peremnél
hol a téglasor véget ér,
tekergésük egymásba fordul
ölelkező indák, hű-virágok,
nap felé forduló imádatok,

a gondolatok, mintha a szavakon
a lelkeden akarnának égni,
de nem mehetnek feljebb
csak míg a fal engedi
s borulnak bokros koronába
előtted trédig csupa játszma

mint az indák eső nélküli létben
ha nem gondozza az ég ebben a kékben,
szomjukat fényedben merítik
száruk szavát is elfeledik,
s önmaguk gyökerét is kitépik
ó, bárcsak feljuthattak volna az égig

hogy eléje, puhán
az egyetlen utolsó szirmot
ölbe ejtsék 
míg el nem porlik

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.