Ingerek

szorítják belsőm falait,

kéredzkedik a "volt", a "mit",

koszorút fonó kezem,

a "mennyi" bőr...

elfogyni így,lazán köt,

kikönyököl,

kikönyököl belőlem a gondolat,

ablakba számra szó s adat,

számokat perel,

hiába mind (veder)

benne legyen mindahány,

mikor kiöntöm végre, mostohán

egyiknek ide, és itt lenyúzott hamumaradék,

másiknak ott, fizetek, fizetek, ma ...Még.

de,

a tűrés bizadalma, inger

és szavakat hány, lélek?

nem...ötvözet,

mely döbbenetek közt páncéllá éghetett,

adom, eladó, vigye, kinek kell (megteszi)

sírásaival van ki magát felmenti,

s bár nekem sem jó érzés, kimondom:

Másnak igája nem mindig én gondom.

Ha cipelni vállalom, a döntésem enyém,

de Uram bocsá, mindét nem vihetem én.

Lábamnak súlya véges,

ráhagyom,

ha kisemmiz, lelke rajta...

cipelje tovább bajom.

Én elvinni csak azt fogom

mi hozzám s velem, akar lenni

van szabadon, és egyszerűn,

csak ennyi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.