Látlak…

ahogy az arcodat tenyeredbe temeted

Temeted, lehet nem ideillő szó, hisz csak azért támasztod azt a nagy buksidat,

hogy fejed félrefordítva engem nézz.

Könyököd az asztalon, az étteremben csörögnek a kanalak, a pincért észlelem, fél szemmel minket néz.

Zavart figyelem, merjen-e hozzánk szólni.

Én is csak nézlek, a finom ráncaid a szemed körül, az átmosolygott éveid formálták meg nekem a tekinteted.

Gyönyörködöm benned.

Nem hinnéd ha mondanám, és azt mondanád:  Ne kamuzz!

Nem szólok, érezlek..másik kezed felemelve arcomat simogatod, és mély levegőt veszel:

- Na együnk. Mert így sose érünk haza..pedig már éhes vagyok...

-Én is...Rád.

- Tudom, érzem...én se másra - és csókot adsz a kezemre..

én a tiédet húzom arcomhoz és behunyom a szemem. Ez valami rituálé lehet a lelkemben,

ahogy az érintésedkor le kell csuknom a szemem, és mélyet lélegeznem a bőröd illatából.

Tenyeredbe csókolom a mindent..ilyenkor megáll az idő, és nehéz kilépni a bűvkörből.

A pincér közelít, karján kendő, arcán elbújt vidámság.

Mindig érezem, mit váltunk ki ilyenkor...
Csodát rajzolunk magunk köré..láthatatlan légteret,

mely finomságával puhán betakar...

körbevesz...
Látlak...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.