hirtelen minden olyan csendben pulzálóvá vált,
mint mikor az ajkak rebbennek, lélegeznek egy-egy nagy futás után,
vagy mikor a szeretkezők légzésritmusa rendeződni próbál,
mélyről jövő levegővételekben, egyre lassulón, majd mosolyba megakadva...
úgy pihegve, hogy közben egyszerre szárad ki a száj és mégis zamatos marad,
a felismeréstől, hogy Mindent szabad...
élni - mit élni - ÉLNI s kiabálni,
így lépett ki felfokozva a kapun...
Légszomj és egyben mégis visszafolytva, hogy kortyolva miliméterjegyeit a légnek,
ízlelte a szelet. Ízlelőbimbók lettek bőre felszínén s kezén,
újjai végén kifinomultak az érzékek...
Mégsem mozdult csak lassítottan, megérkezett...Mintha nem is lépett volna,
talpa talajt sem érve "állt"
szemlecsukva fényt lélegzett a tekintete...
Szemhéja mögé bebújt a meleg, a tiszta íz és az ingerek..
de kinyítni mégsem, nem akarta, csak megállítani az időt, most,
Most, ha volna, ó bár lehetne - de hisz lehet,
hisz épp úgy áll ott mint egy kisgyerek...
Ágak közül felhőt néző, napleánymesélő, izgatott csodamesében megbúvó lélek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.