Réztálak közé zárkózom,
mint alkony idején a Hold,
udvart kerítek magam köré.
hol gyümölcsfás a folt.

Félkész rongyház, szép lehetne,
csak képzelni kellene bele,
lomvigasz és lehetőség,
lehető stég, keskeny ez.

De csigavonalban a lépcső
(gondolataimnak helye,)
s hogy az ablak is kicsi lehet,
tán haragudtak az istenek,

mikor fényt vittek máshova,
oszlopokat emelt, volt piedesztál,
most ragyogás nélkül kerít körbe,
a térudvarnyi muszáj.

Leplemet levették, tán átkomat húzták,
mégis irányt szabtak - hasztalan?
Lesz-e még asztal kin a szabadban,
napernyős kép és kinti ágy.

Festőállványt láttam, tágas szobát,
teremnyi fényt és ablakcsodát,
valaha régen, most pengő a vérem,
érvénytelen, réztál szívem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.