"Lászlóffy Aladár: Óda a mindenséghez

Mint árvizek színén a horpadt, rossz tál,
a bukdácsoló ketrec,kutyaól -
ó hol vagyok már,ha elhajítottál,
vagy csak elhagytál egyszer valahol?

Visszhangzanak csapásaid az éjben,
mindenki tudja,bár senki se lát,
ahogy lebontod,tördeled a térben
kőtábláid, a lelkem otthonát.

Szaturnuszgyűrűt bontott szédülésem,
izom s idegszál izzadt,dolgozott,
hogy átússzam a tűfokán, a résen,
csak legbelül a szívem nem mozog.

Mind hihetem:a szeretet elégít,
jobban tudom:üres a végtelen,
utolsó mécs, egy csöpp remény elég itt,
mert ezt is már sötétben képzelem.

Még mindig vár,azóta vár kezedre,
vagy hangodra,vagy jelre legalább,
hogy fényév múlva vagy már jövő keddre
megenyhül még irántam a világ.

Nem lázadok,csak nincs időm kivárni,
fogytán az élet,apró buborék.
S későn se lesz,s elég vigasznak bármi.
Csak elveszek - ha én vagyok a tét.

Jó próba volt és sajnos ki nem álltam,
kockázat volt,mely végül engem ejt;
de mi lehettem s aztán mire váltam,
hogy fölidézted értem e delejt?

Már tudok mindent:tudok megmaradni
és keringeni,mint a csillagok.
Egyetlen szó tud mindent visszaadni:
bár végül végre mondd meg - kid vagyok!"

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.