Nem gondolni, gondolkodni
se mese, se érzem,
csak fák közti semmi
tájba bújt "veknibe harapni"

levegő járta - futott össze-vissza,
majd csak apró ártatlanok mosolyába,
még beszélni sem tudok bájkorába
menekülni, s beleolvadni,
bele, egy mosolyba,
egy kacagásába,
magasra emelni reptetni, kis kezét,
s hintáztatni felfelé, felfelé, és még,

mikor már fáradásba hunyja szemét
kicsi teste, álmosan,
épp csak kezet rátenni,
egyszerűn, és finoman,

majd érezni, azt az egyetlent,
mi valahol mélyen létben tart,
mikor az az apró, babakéz
simogat vissza - ott
ott a pillanat,

valami biztonság, bizonyosság
ártatlanságbéke....megtart.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.