Sehol, sehol helyem nincsen, 
elbujdosó bennem minden, 
szavak mögé rejt az Isten 
pedig hitem keres, int - nem. 

Megharap a hajnal - halkan, 
ébredés karmol a bajban,    
karcos a sikítás, szakadt széle vág 
arcomba zúzza az élet önmagát. 

Kezemben pernye, ringat a világ 
kihullik gyorsan, pöre pernyeláng, 
most mégis él a minden meztelen, 
perzselve hullok át a jelenen. 

Nem bújik el a szél, a maradás, 
kutasson bátran minden akarás, 
szememre mégis átkot nem vetek 
tisztábban látszok, mit ki megnevet. 

Szemükben tükrök - törve, színtelen 
bár ajkukon a szó szab szüntelen, 
mégis ki áll az kiált bűntelen, 
hiába hull a vétke - múlt, jelen. 

Halad a hajnal, napba belelép, 
keressen az, ki kutat, hogy miért, 
előle erre sehol sem bújok, 
egyetlen út sincs, kutat nem adok. 

Legyen a szeme szóra szomjazó, 
miközben szíve elsüllyedt hajó, 
addig én szélként már megérkezem, 
sehol se várt nincs, sorsa kezemen.